Irodalmi Szemle, 1984
1984/9 - Kulcsár Ferenc: A felkiáltójeles ember (vers)
zörögve és zakatolva, mintha isten vén vonata tolná kifelé a hét bugyorból, mint kocsmáros a részeget füstös italboltból... Az éjszaka még sokáig beborította a világot holdfénybe dermedt sötétségével. És midőn a hold meg a csillagok halványodni kezdtek, s egy magányos madár rövid, de csengő trillára lendített a fügefa sűrűjében, Káin fájdalmas szúrást érzett a bal lábán, mintha éles kőre lépett volna óvatlanul. Felugrott, és meglátott egy futva menekülő pókot. Rögtön felismerte, hogy tarantellapók, amelynek mérge, mint Havva egykor elmondta neki, különösen veszélyes, mert a tarantella csípésétől eszét veszti az ember, és táncolni kezd, sőt gyakorta halálra táncolja magát őrjöngésében. Várakozott tehát Káin, de félelem nélkül, az első remegésre, mely hamarosan megrázta testét. És megtörtént, elfogta őt ama reszketés, de olyan heves és erős volt, hogy teste furcsa görcsbe rándult. És így állt egy ideig Káin, nyaka hátrafeszült, karjai kicsavarodtak, lábai széles terpeszben még a földbe gyökereztek, de már rángatóztak. Érezte, hogy kivetkezik magából, idegen és zsarnoki erő költözött belé, s annak igájába kényszerítve kitátotta fájdalmas fintorba görbült száját, nyál csordult végig az álián, s kítüremlő nyelve hiába kapkodott levegő után. Kiáltás helyett csak fojtott hörgés tört elő Káin torkából, s a felkelő nap fénye vakító lángok özönét zúdította rá, be akarta hát hunyni a szemét, de rögtön érezte, hogy szemhéja merev, és szeme kifordul. És ekkor, titkos erőknek engedve, feltoluló és rögtön elapadó vérhullámok káp- rázatában és fájón reszkető tagokkal, idétlenül ugrándozva és karjait égnek dobálva — táncolni kezdett. És táncolva futott, futott, ám elkínzott arcát fel-felderítette a sugárzó mosoly, mert látta ilyenkor, táncoltában, a Paradicsom kapujának óriási szivárványát, s előtte a szőke Angyalt a lángoló karddal. Ű, mért vagyok Káin, mért kellett Káinná lennem? Mért ellett a mindenség nősténye Káinnak? Mi közöm a kínnak szálkáihoz bennem, mi közöm a boldog vágyhoz elmémben, véremben? ... Mért nincs bennem remény? Mért nincs bennem Éden? Csak teremtés van gyötrelmeim szerint, teremtés van, temetés — kétélű szörnyű kés: hömpölyög a múlt felém évezredek óta, rátekeredik szívemre, megfojt a füstje, perzseli húsomat lángja, szörnyeteg képében kapu-száját rám tátja, hogy elnyeljen, mint szörnyű óceán a hajót, mint rejtélyes sivatag a fényért utazót, árad a múlt súlyos szárnycsapással, suhogó keselyűsereg-áradással, s míg vagdossa karmát májamba, álmodom: Ábel vagyok, riadtan futok a tejúton, riadtan, mert minden végtelen, végtelen a múlt, a jövő és a jelen, a hangya, a tigris, az eszme végtelen,
