Irodalmi Szemle, 1984
1984/9 - Kulcsár Ferenc: A felkiáltójeles ember (vers)
Néztem felé, az ég felé, de csak a véres és virágzó, hívogató jövő arcát láttam, éreztem, szemem lázban ég, s idegrendszerem két tetem, két fertelmes oroszlán, eljövendő két háború fekszi meg súlyosan, s felém a vég oson ... És lön, hogy Káin Ábel mellébe döjte kését. Es jajszó nélkül, széttárt karokkal, hanyatt zuhant Ábel. — Bocsáss meg az elveszettnek — mondta Káin (...) És leült a halott mellé Káin, sírni akart, de száraz volt a szeme, és üres a torka. Gyilkosság-e? ... Pusztítás-e, amit cselekedtem? ... Avagy hőstett... Avagy semmi... Mire vetemedtem? ... A pusztába vezető reményt döftem-e le, az ábrándot, melynek szelleme bevérzi még és majd az szörnyű időt: óceánt fertőz, lelket s levegőt? Mit öltem le, testvér, általad: vakmerő, tébolyult voltodat, menekülésed az emberi nemből, irtózásod a gyötrelemtől, elvakult, hiú öröklét-vágyad, Éden-kereső, hűtlen lázad? ... Ó, nem tudom, jaj, nem tudom .. . Merre menjek, milyen úton induljak el? E vad vidék — az otthonod, emberiség —, e burjánzó föld, e fájó, szép gyönyör röpít engem s gyötör . . . Apám, anyám otthon görnyed, titkok ködében sirdogál — mindkettő föl-le jár a mennybe és a pokolba vezető véres létrán: Ábelre gondolnak s énrám, szívükből vékony vérfonál tekeredik felénk s ránk talál gyújtópontján e földnek . .. Ó, rejtelmek ölnek s ifjítnak: gyászoljak-e, avagy fessek isten-embert szívembe — lehessek az, aki feláll az erőszak s az ábránd két holtteteme mellől és teremt, amit lehet, mentve ment,
