Irodalmi Szemle, 1984
1984/9 - Kulcsár Ferenc: A felkiáltójeles ember (vers)
érte el a fenevadat. Elb'ódült a sebzett oroszlán, teste kifordult a leusgőben, majd súlyosan a földre zuhant, éppen Ábel lába elé, ő pedig csak állt, hátával a fügefa törzsének támaszkodva, és kezeit maga elé nyújtva. De örömöm Ábel hideg arccal nézte, nem emlékezett már az előbbi vészre, tekintete a kék, hideg égbe fúrt, bámulta a roppant semmit, mint a tébolyult. Szólongattam: Ábel, én vagyok az, Káin, emlékezz, az éhhalál hideg éjszakáin az életre esküt tettünk, vacogtunk, reszkettünk az égbolt fekete fátyola alatt, zokogtuk mégis: nem szabad az anyaföldet átkoznunk, elhagynunk, vén apánkat, anyánkat hiénáknak hagynunk, emlékezz, Ábel, irgalmazz magadnak, dögkeselyű eszi meg, kit magára hagynak, dögkeselyű fal fel téged, szüleinket s engem, nincs jogom téged a pusztába engednem, nem szabad szétesnünk, mint az oldott kéve — magvainkat a szél kényére-kedvére szórná ezerfelé, érted-e, Ábel, szavad, felej, van-é! Ám Ábel hallgatott. Sem hála, sem köszönet, sem irgalom nem szállá felém, ki ott álltam. Köztünk oroszlán dögtetem vérző sebe párállt sejtelmesen: hatalmas, rontó, leölt roncs-háború! Mégsem szállt Ábel arcára derű. Nem felelt Ábel, kék szeme: a fönti kékség szerelmese, az eget nézte egyre; letérdeltem elé, fuldokolva sírtam, a földi porba emberforma, szép jeleket írtam, Szemeket és Madarakat s Napokat, holnapokat hívó, izzó vonalakat: szívemet hevítő, jövendő képeket, de ő engem megvetett, nem nézett reám: a szememben anyám képe gyűlt ki, apámé ... s Ábelé.
