Irodalmi Szemle, 1984
1984/9 - Kulcsár Ferenc: A felkiáltójeles ember (vers)
s ordítva a bűnös, oroszlános éjben, sírok utánad meztelen-fehéren, mert hiszem, hiszem: tenni kell! Ö, lenni, lenni, lenni kell! Ment a sötétben, és tudta, hogy nyomon követi egy óriási fenevad; már hallotta maga mögött az állat zihálását, meg akarta hát gyorsítani lépteit, de nem bírta, gyengének érezte magát, és lábai rogyadoztak, minden erejét összeszedve, kétségbeesett, vad futásnak eredt, és hirtelen egy barlang félhomályába került (...) végtelennek rémlett, mélyében halvány fény derengett, a fény felé ment hát, és dús citromligetben ment, mindegyik fa roskadozott a nagy, súlyos gyümölcsöktől, három sas röpült a liget fölött, és hirtelen roppant vízáradat zúdult a ligetre, de ő magasabb volt az áradatnál, és zúgó folyóban ment, az ár ellen, és hirtelen kihunyt a nappal, és éjszaka lett, és ment a zúgó sötétségben, és kiáltozott: Ábel, Ábel!, és egyszer csak a zúgó sötétségen át meghallott a nagyon távoli mélységből egy gyönge hangot: Ö, én kedvesem, itt vagyok, kedvesem (...) ismét kiáltott hát: Ábel, Ábel!, és futni kezdett a zúgó sötétségen át, míg egyszer csak hatalmas láng lobbant fel a sötétségben, és ama láng vakító fényében meglátta az előtte menő Ábelt, állj meg, kedvesem! — kiáltotta, és megállt Ábel, de nem fordult vissza, nézz rám, kérte ő, és midőn amaz engedett e halk kérésnek, feléje fordítván orr nélküli, száj nélküli arcát, melyben a szemek helyén üres szemgödrök feketéllettek — felüvöltött Káin, és felébredt. Éjszaka volt még, hát újabb lidércálomtól félve, nyitott szemmel feküdt, temérdek csillag szikrázott magasan fölötte a roppant égen, a hideg pedig átjárta túl hevesen dobogó szívét. De nem tudta, hogy ébren van, és nyitva tartja szemét — tovább álmodott nyitott szemmel: most mintha kilépett volna önmagából, látta magát felfelé szállni a sötétségben, olyan könnyedén és súlytalanul, mintha magából kilépvén, teste minden súlyát elvesztette volna, szárnykarjainak könnyű csapásai egyre följebb, följebb emelték a csillagok felé, és lágyan ringatózva az éjszaka térségeiben, látta odalent a földet, kicsinyítve, ahogyan az égi madarak szokták látni (...] De mielőtt ráébredhetett volna, hogy megint álomképek rabja lett, földi bömbölés hasított a közeli sötétségbe, és rázuhant egy óriási forró test. Mért csap le rám keselyűként az ég, ez az omló, porló, habzó törmelék, e robajló, gyilkos csillagkő-cafat?! ... Múltam, jelenem beszakad, értelmem, jövőm szétesik, nyöszörgő húsom hiénák lesik ... Mióta már ... Ö, meddig még ... Fűre festi vérem önnön végzetét... Theodor Fried ... Anyám ... Apám ... Elveszített, visszanyert, elveszített hazám. Losonc, Ipolyság, mesegyár ... Vérízű a számon a nyál. Hol vagy, Párizs, égő parázs, mellkasomban zúgó darázs ... A Julian... Jaj, mért hörgők, verítékben miért fürdők, mit akar e Dög velem, mit készül e dög jelen tenni velem, mit vétettem, háborúba miért, miként keveredtem ...
