Irodalmi Szemle, 1984
1984/9 - Kulcsár Ferenc: A felkiáltójeles ember (vers)
Üres volt a barlang, csend honolt a környéken, csak egy fürge gyík siklott ki a fádéit szikla alól léptei neszére, de Káin akkor is, midőn a baralanghoz közeledett, és akkor is, midőn kisvártatva elhagyta a barlangot, nehéz lándzsával a kezében, és a rövid késsel, melyet a csípőjét övező párducbőr ágyékkötő mögé csúsztatott, egyszóval előbb is, utóbb is szinte bizonyos volt benne, hogy valaki szemmel tartja rejtekéből, de nem tudta, apja-e vagy anyja, egyébként az is lehetett, hogy mind a ketten külön-külön lesték. Odament hát aytja ülőhelyéhez, és lábát a sziklára téve fölemelte karjait, és harsányan, kihívóan elkiáltotta magát: Itt vagyok! Ott voltam, igen, otthonunk barlangfalára vésve, ráégetve pusztuló gyümölcsfáink kérgére, kiáltásom az anyaföld szomjasan nyelte, s visszhangozták a sziklák szerte: indulnom kell, teremtenem, isten művét mélyítenem a hatalmasan kelő, vérvörös Nap alatt; Ábel a tévelygés kígyó-útján szalad a semmi kitátott fenevad-torkába, rohan, rohan, ja], láz-szülte Édenébe vágyva: ifjú még, __ szivében Ádám tévhite ég — ó, nyüszítő reménye véres árnyat vet az égre ... Menni kell, mert lenni kell, tenni kell és hinni kell, menni, tenni, lenni, hogy itt, e vad földön Ábelben gyökeret verjen a hit: aszályidőben öntözzünk, boldog napokon gyöngyözzünk, ha pusztul népünk, utódokat, erőseket, okosakat nemzzünk, ha fegyver fordul ellenünk, ellene fegyvert szegezzünk, ó, menni kell, tenni kell! Tenni kell, ó, lenni kell, hogy mivélünk és általunk színesedjen létünk, fajunk, jellemünk, szellemünk szálljon a küzdés századain át! Dermessze jéggé az angyalok államát erős akaratunk! Zúgjon szavunk: véres mélyből, sötét múltból jöttünk, mindent, mindent elvesztettünk — Ábel, Ábel, halld meg szavam, könyörgök néked hangtalan,
