Irodalmi Szemle, 1984

1984/9 - Kulcsár Ferenc: A felkiáltójeles ember (vers)

tévhite csapdáját kerülöm — a pusztába hívó suttogást elűzöm ...

Hallom, én hallom az Űr szavát!

Mit teremtettem, minden talpalatnyi föld Neked szánt éden, ha mást hiszel, vétkezel, meggyalázod művem.

Ö, tiszta Forrás tükrébe nézek, hívjon a fény, az igézet, csillogó vizében látom szomorú, vérző magányom: látom, küzdésre küldettem, a rettentő nap bár fölöttem az anyaföldet pusztítja

— gyümölcsfáink zörgő csontok, megölt ágaik fekete csonkok —, lesz eső, lesz hitem, szomorú vérző tükörképem viszem a történelmen át, a Forrásban bízva teremek hazát, mely befogad! Csak így lehet!

A nemzedékeket

sívó homokon, szürke köveken át kell vinnem, lesz eső, lesz bőség, a pávának kell hinnem, százszemű tollának, rikácsoló torkának — a tébolyultan tiszta életvágynak .. .

Ó, a teljes élet meggyújtott gyolcsába göngyölte be isten a szívem, fölemelve vigyem a szennyes levegőn át, tűzbe merült dobogása gyógyítsa a bénát, lángnyelv-falta dobolása siiatót riasszon, égő dübörgéssel holtakat virrasszon, nyomában a némák megszólaljanak, halottaikból feltámadjanak a szavak:

a kínnal visszanyeltek,

az elzokogott, elkáromolt szavak,

hogy feltámadjanak a meg nem születettek,

akik csak azért nem lettek,

mert a téboly történelem

azt vinnyogta: — Nem!!!

Gyorsan, miként a fürge szarvas, futott Káin az ismerős forráshoz. De mire kifulladva odaért, Ábel már nem volt ott, csak a lenyomott fű maradt utána. Leült hát Káin a fügefa alá, és igyekezett összeszedni nyugtalanul cikázó gondolatait. Ha pirkadat előtt indult is el Ábel, nem futhatott még messzire. De merrefelé ment? Emlékezett-e, hogy atyjuk elbeszélése szerint észak felé kell tartania? (...) De nem indult el azonnal arrafelé, amerre, mint vélte, öccse tartott, hanem visszafordult hajlékuk felé, mert a hosszú, veszélyes út előtt magához akarta venni obszidián kését és a lándzsát (..