Irodalmi Szemle, 1984

1984/9 - Kulcsár Ferenc: A felkiáltójeles ember (vers)

Még nem ért el a tullpánfaerdő széléig, amikor hirtelen nagyon közelről, szinte a lába alól felszökkent egy páva. Havva megállt, és nagy, dülledt szeme tágra nyílt. A kimerült madárnak nem volt ereje fölrepülni, dülöngélve futott néhány lépést, és elterült a földön. Ekkor Havva rávetette magát. A páva rángatózott, de az asszony erősen tartotta izmos kezeivel, rövid, hörgő rikácsolás szakadt ki a madárból, Havva két marokkal megszorította a páva karcsú, bíborkék nyakát, aztán még mindig tágra nyílt szemmel, hosszan fojtogatta, sokkal tovább, mint kellett volna, majd végre észrevette, hogy a madár már nem mozog, levette a kezét, s ekkor a páva feje lomhán a földre .csúszott. Havva sokáig nézte a friss tetemet, aztán fölé hafolt, hassal felfelé fordította, s marcangolni kezdte a meleg húst. Es amikor véres keze behatolt a nedves zslgerekig, kitépte a szívet és a májat. Felfalta, alig rágva, s mivel a néhány falat nem csillapította éhségét, még lejebb hatolt, és kéjesen morogva szürcsölni kezdte a még meg nem alvadt vért.

Az éjszaka sötétsége sűrűsödött már a föld felett. Bár Havva jól látott a sötétben, nagyon lassan ment visszafelé (...] erőlködve vonszolta maga után a kibelezett pávát, mintha szarvastetem volna. Ölmos álmosságot érzett, ahhoz hasonlót, mint a régi időkben, mikor Adám még erőteljes férfiú volt, és minden éfjel mohón maga alá gyűrte, és beléhatolt bőséges magvával. Ámde sok éjszaka eltelt azóta, amikor utoljára nyomult belé (...) Üressé váltak Havva éjszakái.

Ő, Havva-Éva, Éva-Havva, a tornyosuló, nagy éjszaka habja hömpölyögve hozta rád az álmot: új életet szülnöd, megtartó, neked kell — világot rejtő, forrongó öleddel...

S osontál az álom terhe alatt, sakálok torkából üvöltés szakadt, osontál, elhagyva népedet, a sivatag forró homokja égetett, s a Forráshoz érve szültél engem s Ábelt, Ábelt, hogy engem titkos tőrbe csaljon, engem, hogy Ábelt szörnyű mód megcsaljam, szülted Ábelt, Adám téves hitét s álmát, szültél engem, önnön véred rettenetes vágyát, önnön hited megrendült gyermekét, hogy Pusztulás és Paradicsom között teremtsek s őrjöngjek, mint az üldözött.

— Gyere — szólt Havva sötét, rekedtes hangon. És olyan közel lépett fiához-szerető- ijéhez, hogy az megérezte testén az asszony mellének, hasának és combjainak forróságát. Es férfiassága felébredt. Es lefeküdtek a fiatal gyepre, majd behatolt Káin Havva ölébe, és a holdfényben, szerelmes bűvöletben hosszan nemzette fiát és öccsét, a kettősségben egyet. És elvégezvén művét, kijött anyjából-szeretőjéből, s karját feje alá téve elaludt. Es azt álmodta, hogy behatol anyfába, és azt teszi vele, amit férfiú az asszonnyal tenni szokott. Es magvával öntözte az anyaföldet, és midőn felébredt — az álomra emlékezett, nem a valóságra.

... nem, süvítem, százszor inkább az én kétkedésem, nem hajtok főt atyám előtt,