Irodalmi Szemle, 1984
1984/8 - Ivanics István: A döntés (elbeszélés)
Ivanics István A DÖNTÉS Most Is a kert felől osont a porta felé. Az alacsony deszkakerítés túlsó, udvar felőli oldalán két hosszú sorban kukoricakóró kévék sorakoztak. Kicsit beljebb jókora szénakazal terpeszkedett. A takaros cseréptetős istálló csak néhány lépésnyire állt a takarmánytól. A gyerek elmosolyodott. „Van esze az öregnek. Nem kell messzire mennie, hogy éjszakára rágnivalót dobjon az állatainak!” Felágaskodott, hogy jobban szemügyre vehesse az udvart. A télelő kora esti, kékes szürkületében most jobban látott mindent, mint Régebben, amikor csak az este sötétjében merészkedett idáig. Jól látta az istálló fehérre jneszelt oldalához ragasztott fészert, alatta a szekeret. A fészer három oldalról nyitott, mindent gól szemügyre vehetett. A falon keskeny élű, fényesre köszörült kasza meg a fogaival kifelé néző nagy fagereblye lógott; alattuk, a sarokban gondosan letisztogatott eke feküdt. Észak felől fagyos szél szaladt át a gyümölcsös csupasz fái közt, s a kukoricakévék száraz levelei borzongva zizegtek. A gyerek fázósan húzta be a nyakát meleg kabátja feltűrt gallérja mögé. A ház ablakában néhány másodpercre gyenge fény villant. „Most nézi meg az órát. Mindjárt kinyitja a keservesen nyikorgó konyhaajtót és ■hátra baktat az istállóhoz, hogy megnyugodjon”, gondolta a gyerek. Azt már tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor nem sokat időzik az állatoknál, csak benéz az istálló félig nyitott ajtaján, aztán sarkon fordul és megy vissza a ház felé. Most is minden pontosan Így történt. Lélegzetét visszatartva leste az istálló ajtajában megforduló öreget. Aztán, amikor az öreg betette maga mögött az utca felőli kiskaput, felegyenesedett. Még egyszer óvatosan körülpillantott, aztán félkézen átdobta magát a kerítésen. Mióta nagyapjától megtudta, hogy a lovas-szekeres öregember esténként el szokott ballagni a közeli kocsmába, nem volt nyugvása. Minden este idelopakodott, űzte, hajtotta a kíváncsiság, meg valami furcsa vágyakozás, hogy közelről láthassa a lovat, vagy talán már a csikót is. S bár gondolatban sokszor megtette az istállóig vezető utat, idáig még sohasem merészkedett. Szíve vadul vert, úgy érezte, nem is a mellében, hanem a torkában kalimpál... Egyszerre benn találta magát az istálló trágyaszagú, párás melegében. Szeme csak nehezen szokott hozzá a félhomályhoz, de a lovat mindjárt meglátta. A tehenet meg a lovat elválasztó rúd tartóoszlopán egy öreg viharlámpa lehúzott kanócának gyér fénye világított. A ló szénát tépett a jól megrakott jászolból, s mintha csak megérezte volna, hogy valaki nézi, nagyot horkantva hátrafordította szép, fényes sörényű fejét. A gyerek nekitámaszkodott a tartóoszlopnak. Szerette volna erősebb lángra állítani a lámpát, de nem tudta, hogyan kell vele bánni. Szeme lassan hozzászokott az istálló félhomályához. A választórúd baloldalán, a friss szalmán békésen kérődző, kicsi tarka tehén feküdt. A fiú lépni akart, de majdnem lellökte az ajtó mellett ölló vizesvödröt. Tekintete ijedten siklott az istállónak abba a részébe, ahol a lovat sejtette. „Hol van? Csak nem történt vele valami?” Ám mire ezt végiggondolta, már meg is pillantotta.
