Irodalmi Szemle, 1984
1984/8 - Ivanics István: A döntés (elbeszélés)
Ott feküdt az anyja mellső lába mellett, a jászol előtt. A gyerek szeme tágra kerekedett. A csikó! Itt van! Igaz hát! Ezért nem járt'ki az öreg az utóbbi időben sehová a szekérrel! A nagy, barna szőrű ló nyugtalanul rázta meg busa fejét, amikor a gyerek a választói- rúdhoz lapulva közelebb próbált jutni a jászolhoz. Fényes, meleg testén ideges remegés futott át, amint végigsimította tomporát; két mellső lábával dobbantott néhányat,, de nem rúgott. A gyerek a rúdhoz lapulva tanácstalanul állt. Nem tudta, hogyan közelíthetné meg a csikót. — Jól van no, jól van... — suttogta hízelgőn. — Ne félj, no ... Nem bántom ... A ló megint megrázta a sörényét. Hátranézett; nagy fényes szeme mintha valamiféle- ideges várakozást fejezett volna ki. A gyerek a zsebébe nyúlt, majd előbbre tolta magát a választórúd mentén a ló felé. — Mondom, hogy nem bántom, no... A tiéd, persze, hogy a tiéd, no... — hízelgett neki tovább, és kinyújtott tenyerét a ló prüszkölő orrlyuka elé tartotta. A ló beleszagolt a bizonytalanul remegő kézbe, aztán egyetlen mozdulattal kivette belőle a poros, kockacukrot. A gyerek egy pillanatra láthatta nagy, sárga fogait... De azért ezen az estén még nem mert a kiscsikóhoz nyúlni. Mégis, később, amikor a kertek alatt nagyapja háza felé szaladt, úgy érezte, győzött. Tudta, hogy a ló meg a csikója a barátai lesznek. A karácsony előtti héten egy est© — akkor már régen megbarátkozott az öregemberállataival — nagyapjával éppen befejezték a vacsorát, és ő éppen ,azon gondolkodott, átmenjen-e kedvenceihez, amikor váratlanul betoppant hozzájuk az apja, ajándékkal megrakodva. „Megjött a Jézuska”, gondolta a gyerek keserű szájízzel. A tanulmányi előmenetelét érintő kérdésekre csak ímmel-ámmal válaszolgatotť, s közben lopva vizsgálgatta a két borozgató férfit, a nagyapját meg az apját. A közös vonásokat kereste bennük. Szerette volna, ha apja városiasán puha vonásaiban fellelhetne- valamit nagyapja fekete kun arcából, de hamarosan rájött, hogy a két férfiban aligvan valami közös. Apja inkább fehér arcú nagyanyjára hasonlított. Mozdulatai is kap- kodóbbak, idegesebbek, sietősebbek mindig higgadt nagyapjáénál. „Azért én inkább nagyapára szeretnék hasonlitai”, gondolta. Később a tűzhely körül szorgoskodó nagyanyja is leült a konyhaasztalhoz, ő meg- leckéire hivatkozva elköszönt nagyszüleitől meg az apjától, és bement a szobájába. Már lefeküdt, amikor bejött hozzá az apja. A villanyt sem kapcsolta fel, úgy kezdett vetkőzni. A gyerek mozdulatlanul várta, hogy apja szólaljon meg elsőnek, aki közben nagyot sóhajtva lefeküdt a gyerek fekhelyével szembeni heverőre. — Alszol? Nem felelt azonnal. A hirtelen támadt, hóvihart jósló északi szél vijjogását hallgatta. A szekeres emberre gondolt, meg a homlokán hold alakú fehér foltot viselő csikóra. Már tudta, hogy az öreg ilyen ítéletidőben kórókévével rakja be az istálló ajtaját. A Luna, így nevezte el magában a csikót, most biztosan ott fekszik anyaja lábainál, a jászol előtt. De az is lehet, hogy éppen szopik, nagyokat lökvff a mind kevesebbe tejet adó anyja emlőjén ... — Nem ... még nem alszom. Apja alatt nagyot reccsent a heverő. Fújt egyet és oldalra fordult, az ő ágya felé. „Már megint nem tudja, hol folytassa, szegény. Ebben is a nagymamira hasonlít, nena a nagyapára, aki sohasem kertel, mindjárt a lényegre tér.” — Beszélgettünk rólad. — Nagyiékkal? — Nem ... Illetvei velük is. „Szegény. Milyen nehezen mondja ki anya nevét!” — Velük is? Hát még kivel? Apja alatt megint reccsent a heverő. — Velük is, meg ... anyuddal... anyával is. „Szegény apa! Hát még mindig ennyire fáj?”
