Irodalmi Szemle, 1984

1984/7 - FÓRUM - Tőzsér Árpád: Kritikai életünk néhány elméleti (és nemcsak elméleti) problémája

zetek. Ezért természetesen nem lehet a kritikát hibáztatni, de tévednénk akkor is, ha a felelősséget kisebbítenénk. Felelős ugyanis azért, hogy ezt a konfliktusnélküliséget elnézi, tolerálja, nem tudatosítja, s így az írókban azt a tudatot erősíti, hogy minden jól van úgy, ahogy van. Azaz: a Konrad által megfogalmazott „tudatosító tényező” nem működik kellőképpen a szlovák kritikában, az a tényező, amely a „társadalmi horizontot” láthatóvá tenné, esetleg hiányát érzékeltetné.

Ez a „tolerálás” legnyilvánvalóbb az irodalomelméletben, az irodalomtudománynak abban az ágában, amelyben szinte európai szintet érünk el. (Itt Šmatlák elsősorban a „nyitrai iskolára” és a Sabouk-féle cseh szemiotikái kutatócsoportra gondol!) Ez az irodalomelmélet példaanyagát rendszerint nem a szlovák vaey cseh, hanem a világ- irodalomból veszi, másrészt viszont ha egy-egy recenzensünk megpróbálkozik teoretikusaink terminológiájával élni, akkor recenziója inkább paródia, mint recenzió. Hol lehet a hiba — teszi fel a kérdést Šmatlák —, a nyitraiak metodológiai rendszerében, amely a tulajdonképpen konkrét, élő irodalomra alkalmazhatatlan, vagy kritikusainkban, akik nem tudnak ezzel a módszertannal élni? Példaként itt Šmatlák az elbeszélő kategóriáját, az elbeszélői magatartást hozza fel, amelynek az utóbbi időben elég nagy figyelmet szentelt az elméleti irodalom is, de a kritika mégsem látja, legalábbis nem teszi szóvá — mondja Šmatlák —, hogy a szlovák próza jelentős részében (így például Vincent Šikula Katona című kisregényében, Ján Johanides Letagadott varjak című prózájában, vagy Rudolf Sloboda könyveiben) épp az elbeszélő szubjektumának az elburjánzása, hipertrőfiája teszi problematikussá, homályosítja el azt a bizonyos „társadalmi horizontot”, amelyről annak idején Konrad beszélt.

Szakadást lát továbbá Šmatlák a műfordításelmélet és gyakorlat között is, mondván, hogy a műfordításkritika emennek fejlettségéhez viszonyítva alig működik.

S végül: Šmatlák úgy érzi, hogy nem működik a gyakorlatban az elméletben olyan jól kidolgozott cseh—szlovák irodalmi kontextus módszertana sem.

Összefoglalva az elmondottakat: Stanislav Šmatlák, Kurt Konradból kiindulva, azt bizonyítja, hogy van fejlett irodalomelméletünk, de ez az elmélet nem kellő mértékben járul hozzá ahhoz, hogy az a bizonyos Konrad-féle társadalmi horizont láthatóvá váljék irodalmi alkotásainkban.

S ennek a társadalmi horizontnak a felrajzolása a kritikának minden bizonnyal feladata. De vajon egyetlen feladata-e? Ilyen vonatkozásban Stanislav Šmatlák előadása kétségek között hagy, s kiegészítő megjegyzésekre indít bennünket.

Konrad, és nyomban Šmatlák is, az irodalommal kapcsolatban csak a társadalmi és szociálpszichológiai meghatározottság, a körülmények kritikai vizsgálatának fontosságáról beszél. Márpedig jól tudjuk, hogy a művészeteknek, s nevezetesen az irodalomnak van bizonyos viszonylagos autonómiája is a társadalmon belül; azaz olyan vonatkozásai is vannak, amelyek nem magyarázhatók közvetlen az adott társadalomból. Ilyen például az a tény, hogy:

a) a tudatformák csak lassan követik a gazdasági alap változásait. A hagyományok tovább élnek. Az egyes irányok, stílusok megtartják befolyásukat, vonzerejüket akkor is, ha az őket létrehozó társadalmi viszonyok már módosultak. (Például a barokk, a rokokó, a romantika s az irodalmi népiesség a magyar irodalomban jóval túlélték az őket létrehozó társadalmi-gazdasági viszonyokat.)

b) nagy író nem bontakozhat ki, ha nincsenek meg a kibontakozásához a nyelvi, formai előfeltételek. Ha az irodalom teljes társadalmi meghatározottsága igaz lenne, akkor a nagy koroknak mindig nagy irodalmuk, a hanyatló koroknak értéktelenebb irodalmuk lenne. Ezzel szemben azt látjuk, hogy Goethe^ és a német klasszicizmus a hanyatló feudalizmus idején bontakozik ki. S egy régebbi példa: a hellenisztikus irodalomnak is hanyatló társadalom a háttere stb. (Lásd erről bővebben: Barta—Kardos-Nagy: Bevezetés az irodalomelméletbe és irodalomtudományba. Budapest 1973. 61. 1.)

A kritikusnak tehát, ha az irodalmi alkotást teljességében akarja értékelni, nemcsak a műalkotás társadalmi meghatározottságával, hanem a fentiekből következő egyéb összefüggéseivel is tisztában kell lennie. Tisztában kell lennie mindenekelőtt azzal, hogy egy-egy irodalmi korszak összefogó tartalma elsősorban az irodalmi irányzat (amelynek társadalmi meghatározottságát — még az irányzat esetleges megkésettsé- gében is — természetesen senki kétségbe nem vonja), csak ha ebből indulunk ki,