Irodalmi Szemle, 1984

1984/7 - FÓRUM - Tőzsér Árpád: Kritikai életünk néhány elméleti (és nemcsak elméleti) problémája

tudjuk felmérni az irodalmat differenciáltságában, sokszínűségében, összetettségében. Ellenkező esetben a különböző stílusok, formai törekvések, alkotói magatartásformák összemosódnak, mint például Koncsol László egyébként nagyon okos fejtegetéseiben, ahol az irodalmunk megépülő és leépülő ívéről elmélkedik. (Vö. Kortárs 1979/3, illetve Irodalmi Szemle 1980/9—10.)

S annak a bizonyos „társadalmi horizontnak” az összefüggésében fed kell vetnünk a művészi tükrözés céljának a problémáját is. Smatlák (illetve Konrad) fejtegetéseiből ugyanis úgy tűnik, mintha az irodalom és az irodalomkritika (amely — emlékezzünk: az irodalom része) egyetlen feladata a társadalmi horizont felrajzolása lenne. Holott ebben a tekintetben még magának a marxista esztétikának sem egyértelmű az állás- foglalása. Lukács György szerint például a művészi tükrözésnek nincs tárgyi specifikuma. A tudományos és művészi tükrözés csak módszerében különbözik, de mindkettő „ugyanazt a valóságot tükrözi vissza”. (Lukács György: Az esztétikum sajátossága. Magvető, 1969. 331. 1.) Forgács László — Lukács Györggyel vitatkozva — ezt a „tárgyi specifikumot” a „történelembe ágyazott ember konfliktus—harmónia-viszonyában” jelöli meg. (Forgács László: A költészet bölcselete. Kossuth, 1971. 195. 1.) Ugyanakkor mindkét említett marxista esztétára jellemző, hogy a művészeteket a megismerés sajátos formájaként tárgyalják. Tamás Attila viszont — mintegy Lukáccsal is, Forgáccsal is szembehelyezkedve — a művészi tükrözés lényegi funkcióját meghatározandó, a „létezni vágyó, tulajdon élethelyzetét aktívan megalkotó, önnön személyiségét meglévő adottságaiból cselekedve megépítő embernek a koncepciójából” indul ki, s megjegyzi, hogy ennek az embernek — értsd: a művésznek — „a valóság megismerése nem a legfőbb célja, hanem csupán igen fontos eszköze az előbbi céloknak, illetve törekvéseknek a szolgálatában”. (Tamás Attila: A költői műalkotás jő sajátosságai. Akadémia, 1972. 32. 1.) Legújabban e tárgyról Szili József jelentetett meg jelentősebb dolgokat, s mivel tükröződéselmélet-koncepciójából a fentebbi nézetek szintetizálásának a szándéka érződik, számunkra e pillanatban az ő eelképzelése tűnik a legelfogadhatóbbnak. Szili szerint „a művé:zetben az ember végső fokon önmagát tükrözi vissza; nem önmaga esetleges, véletlenszerű valóját, hanem (...) azt a potenciális énünket, amely akkor alakul ki, ha a társadalom révén aktív viszonyba jutunk a valósággal”. A tükrözés során e sajátos „esztétikai tárgynak” a művéz „a maga társadalmi-esztétikai gyakorlatában alkotója is”. (Szili József: A művészi visszatükrözés szerkezete. Akadémia, 1981. 105. 1.)

De ha ez így igaz, akkor az írónak (s még inkább a kritikusnak) népi egyszerűen a „társadalmi horizont” felrajzolása, hanem a társadalmi ember (aki egyben alkotója is magának) horizontjának a felrajzolása a feladata. S a kritikusnak nevezetesen nemcsak a „társadalmi funkciók tudatosítása a feladata, hanem az alkotás, s az alkotásban önmagát megvalósító művész alkotói módszereinek a tudatosítása is. S ezenkívül még nagyon sok minden, ami az emberrel összefügg. Hogy csak néhány dolgot említsek: az irodalmi hős biológiája, pszichológiája, filozófiája stb., amely területek ugyan a „társadalmi horizont” fogalmába természetesen beleférnek, ha azt a „horizontot” az ember oldaláról közelítjük, de nem okvetlen kell beletartozniuk, ha a „horizont” felől közelítjük az embert.

Amint ennyiből is kiderült, az én megfogalmazásomban különös súllyal esik latba a sorrend. Nevezetesen az, hogy az író (kritikus) az embert szemléli-e a társadalomban, vagy a társadalmat az emberben. Az alkotó minden bizonnyal az embert szemléli első fokon, de a kritikus helyzete bonyolultabb: számára is az „ember—társadalom” sorrend a kötelező, de ő a műbe állított, esztétikailag objektivált embert szemléli, s így „szemlélete” tulajdonképpen értékelés. Mégpedig kettős értékelés. Először leméri, hogy a műbe foglalt ember- és társadalom-modell esztétikailag érvényes-e, s csak aztán rajzolja föl a „társadalmi horizontot”, méri le a mű társadalmi értékét is. Pontosan annak a Zdenék Nejedlý-intelemnek az értelmében, amely egyszeir, régen, még valamikor az ötvenes években hangzott el egy írókongresszuson, így: Ahhoz, hogy egy irodalom szocialista lehessen, először irodalomnak kell lennie.

Kurt Konrad és Stanislav Smatlák fejtegetéseit kiegészítendő tehát el kell mondanunk a következőket:

Az irodalomkritikus, ha egy irodalmi alkotást vizsgál, első fokon az irodalom „sajátos esztétikai tárgyát”, a „maga társadalmi-esztétikai gyakorlatában magát