Irodalmi Szemle, 1984

1984/7 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Üzenet (4.)

írók (Albert József, Fülöp Árpád, Herczeg Gábor, Kersék János, Nagy Árpád, Sárosi Árpád, Vajda Ernő stb.) a korábbi, teljesen Pest-központú irodalmi életben sem Pestre nem tudtak betörni (ez volt az ambíciójuk), sem a saját, illetve az újságjuk hatóterületén nem tudtak nívós irodalmi életet teremteni” — írta róluk Turczel Lajos 1983 áprilisában a Kortársban.

Az új helyzet, az irodalomteremtés gondja, feladata először tehát a mindenre elszánt és minden áron érvényesülni akaró dilettánsokat szabadította a kisebbségi irodalomra. Nemzetmentő pátosszal és elhivatottsággal láttak az „irodalomteremtéshez”, s példájukat követve az állástalan tanárok, megyei hivatalnokok egy része is nyomukba szegődött. Jóformán Sziklay Ferenc volt az egyetlen, aki írói adottságokkal rendelkezett, s kezdettől fogva nagy igyekezettel szervezte a kisebbségi kultúrát. Az ő nevéhez fűződött az első csehszlovákiai magyar regény (Hangzatka) megjelentetése, és — sajnálatosan — az az elmélet is, mely szerint „A dilettantizmusnak egyenesen hivatása van nálunk szétvinni az irodalmat — ha fölhígítva is — kispolgári, népi körökbe”.

„Inaszakadt elmélet”-nek nevezte később Féja Géza az ilyen álláspontot, mely a „kegy-irodalom” létjogosultságát bizonygatta, „tekintet nélkül arra, hogy a toll szántotta barázdákba tiszta búza, vagy pedig giz-gaz terem". S jogos volt ez a tiltakozás, hiszen az irodalmat a zsurnalisztika helyettesítette* s a „a kisebbségi kultúrbo- zótban” — ahogy Vájlok Sándor írta — álértékek és álnagyságok képződtek. Dilettáns művekkel lepték el a könyvpiacot, s provinciális színvonallal és gőggel irodalomnak hitték azt, ami napvilágot látott. „A kritikát kezdettől íogva ártalmas valaminek nyílvánították — írta Féja Géza 1936-ban, a Magyar írás hasábjain —, mintha rossz versekkel s regényekkel népet és nemzetet lehetne menteni. Amennyire hiányzott az igazi magyar kultúra helyes és céltudatos megszervezése, az organizáló, agitáló, a gyűjtés és rendező kultúrmunka, annyira felburjánzott az irodalmi termés, s a rossz rímek nemzetmentő fölénnyel csikorogtak.”

A másodrendűség, a periféria-gondolkodás ünneplése, „patentírozása” eredményezte aztán a műkedvelő irodalmat, s azt, hogy irodalmunk első éveit (1919—1924) az irodalomszervezés gondja mellett a dilettantizmus és az ellene való kérlelhetetlen harc határozta meg. Ezt a harcot az emigránsok vívták, akik a ^napilapok, folyóiratok védősáncai mögül az irodalom valós értékei és esztétikai kategóriái érdekében hadakoztak. Kemény Gábor szerint az első négy évbqín /négy regény íródott, ezek közül csak egy hagyta el könyv alakban a sajtót (Sziklay Ferencé), a többi folytatásokban jelent meg, a Tavasz című folyóirat hasábjain. A műkedvelő irodalom ugyanis ez idő tájt folyóiratokban élte „gyermekcipős aktivitását”. (Vagyunk, Komárom; Mátyusföldi Lapok, Galánta; Turul, Pozsony; Jövőnk, Kassa; Tavasz, Pozsony). Kivételt csak a Sziklay Ferenc szerkesztésében megjelent, konzervatív szellemű kassai Esti Ojság jelentett. A lírai termés burjánzóbb volt, 1919-ben egy kötet, 1920-ban öt, 1921-ben tizenhárom, 1922-ben tizenkettő, 1923-ban tíz, 1924-ben tizenkilenc kötet jelent meg Szlovákia és Kárpátalja területén.

Irodalmunk első éveiről szólva említést kell tennünk arról is, hogy — irodalmi előélet hiányában — az „Irodalmat csinálni!” jelszava az egykori kaszinókból, vidéki irodalmi társaságokból hangzott fel. Az első irodalmi kezdeményezés az 1874-ben alakult pozsonyi Toldy Körből indult. Űj Auróra címmel indított évkönyve, mely 1922-től 1932-ig jelent meg, az ‘irodalmi igénytelenség példája volt, függetlenül attól, hogy irodalmi programjában „kegyeletes szeretettel kívánta ápolni a múlt hagyományait és fejleszteni... nemzeti kultúránk gyöngyszemeit”. írógárdája közé tartozott a novellákat, verseket és útleírásokat író Jankovics Marcell, a „csipkefinom-hangulatok” költője, Szeredai-Gruber Károly, s az Oj Auróra fedezte fel Ölvedi Lászlót (1922-ben, a Petőfi-óda pályázatán), valamint Tamás Lajost, Wimberger Annát, Kersék Jánost, Tichy Kálmánt és Madame Sans Gene-t, s rajtuk 'kívül — ahogy Vass László írta — „még egész sorát a töbnyire műkedvelő poétáknak és tárcaíróknak”. Irodalmi estek rendezésével (Pozsonyban és vidéken) pályázatok kiírásával igyekezett a Kör az irodalmi élet megindítását segíteni. A legsikeresebb akciók között az 1923 januárjában tartott Petőfi-ünnepet említi Tamás Lajos a Toldy Kör krónikájában, továbbá az ekkortájt rendezett centenáriumi ünnepségeket (Gárdonyi, Madách, Csokonai, Rákóczi, Arany, Liszt Ferenc stb.). A Kör vendége volt 1927-ben — a magyar írók közül elsőnek

— Móricz Zsigmond is, korábban pedig a Bartók—Kodály matiné rendezése alkalmából