Irodalmi Szemle, 1984
1984/7 - LÁTÓHATÁR - Tóth László: Ján Ondruš költészetéről
panteizmusának tömjénes levegőjét. Ondruš lázadó Paulusa és rezignált Saulusa egyugyanazon személy két, egymással vitatkozó énje, s általuk — a korábbiakban elmondottakhoz hasonlóan — az ember mindig ellentételezettségében és ellentmondásaiban éli meg a világot és az életét. S noha Ondruš költői vizsgálódásainak a kezdetektől fogva egyszerre volt eszköze is, tárgya is a nyelv, még inkább ifgy van az a két utolsó kötetében. A külsiő világ széthullását az ember beszélt nyelvének (tehát belső világának) a széthullása követte, s az ilyképppen elemeire széthulló világ r- Ondruš teremtő géniuszának törvény- szerűségeihez igazodva — új, eddig nem volt egységgé állt össze. Ondruš versei — és itt a Mužské korenie csaknem valamennyi opuszát fölhozhatnánk példaként — nemcsak a költői nyelvnek, hanem — amire csak az igazán legnagyobbak képesek — magának az anyanyelvének a határait is alaposan kitágították. A Mužské korenie óta — tehát már tizenkettedik .esztendeje — Ondruš nem adott ki új kötetet. Hallgatása talán betegségével magyarázható, ám meglehet, hogy azoknak van igazuk, akik szerint az ilyen fajta kísérletek végén szükségszerűen a teljes elnémulás áll. (Csak zárójelben hadd kérdezzem meg, hogy Ondruš költői forradalma nem hozható-e igaz, távoli — összefüggésbe a rimbaud-i költői forradalommal? S még ugyanezek közt a zárójelek közt hadd emlékeztessek a szlovák költészetben már a mi századunk elején ugyancsak forradalmi erővel és súllyal fellépő Ivan Krasko korai, két megjelent kötet utáni elnémulására is.) Ondruš eddigi öt — illetve . az 1959-es keltezésű, ám csak a mostanában megjelenő Vajíčkóval együtt hat — verseskötete azonban egy olyan költői pályát, költői életművet jelez, amely lezáratlanságában, befejezetlenségében sem hat torzónak, hanem minden vonatkozásában kiteljesedettnek tekinthető. És teljes mértékben egyetérthetünk a költőtárs, Stefan Strážay véleményével, amely szerint olyan költészet az Ondrušé, mely „paradox módon megszünteti azon félelmeink és szorongásaink egynémelyikét, amelyeket még mindig tömegestül zúdít ránk a minket körülvevő világ”. S ez épp azáltal sikerült hét) neki, hogy félelmeinket és szorongásainkat az ő félelmeiként és szorongásaiként helyettünk is kibeszéli. Végül hadd térjek vissza oda, ahol írásomat kezdtem: bőven vannak még törlesztésre váró adósságaink e nagyívű és európai rangú költészettel szemben. Talán két kezünk is soknak bizonyulna Ondruš magyarra lefordított verseinek az összeszámolásához: az Irodalmi Szemlében egy esztendő híján másfél évtizeddel ezelőtt megjelent az Epeállapot néhány részlete e sorok írójának meglehetősen ügyetlen és ma már érvénytelennek tekintett fordításában, ezen kívül Dénes György két-három kisebb fordítására emlékezem még, továbbá számon kell tartani a Nagyvilág ez évi márciusi számának Ondruš-blokkját Zana Zoltán, Varga Imre s ugyancsak e sorok írójának az átültetésében, valamint a kortárs szlovák költészet Gyújtópont címmel a Madách Kiadónál ez évben megjelenő antológiájának négyszázötven soros Ondruš-anyagát — és kész. Pedig egy magyar nyelvű Ondruš-kôtet megjelentetése már régóta esedékes lehetne, és feltehetően nem kis hullámokat kavarna a magyar olvasói és irodalmi köztudatban egyaránt. Tóth László
