Irodalmi Szemle, 1984
1984/7 - Gál Sándor: ítéletidő [elbeszélés)
az asszonyt s a három kislányt. — A vy co? — kérdi. — És maguk? Mária nem érti a vasutast, de érzi: szólnia kell. — Ide hoztak — hullanak le nyelvéről a szavak. — Itt vagyunk ... Az utcán katonák cirkálnak, villannak szuronyos fegyverek... Az udvarokban, vagy a házak előtt a teherautók. Pakolni... Az asszonyok sírtak, gyömöszölték a dunyhákat, vánkosokat s kötötték lepedőbe. Gyűrték kosárba a meleg ruhákat, csavarták kendőbe, papírba az élelmet. Rokonok, szomszédok — a jobb sorsú itthonmaradók — segédkeztek, szipogtak a vénasszonyok, imádkoztak, hiába. Hiába minden... Hajnal helyett — este. Ahogy még soha, ahogy még egyszer se... — A padlásra megyek — mondta Nyiresi a katonának, aki árnyékként követte. — Megyek szalonnáért... — A katona ezt értette. — Slanina, no jo, špek, tak jeď ... A padlásfeljáró előtt várakozott, topogott, mert fázott a lába; de a nagy darab ember csak nem jött. — Hej! Ty! — kiáltotta. Csend. Majd kisvártatva: — Lez dolű! ... — De a parancsnak nem volt, aki engedelmeskedjék. Nyiresi a gerendán függött. Lóistrángra akasztotta fei magát. — Ale proö? Pro boha, proč — ismételgette a katona. A kérdés mindmáig kérdés: Miért? Uramisten, miért? ... S nincs felelet. S a felelősség? Mert: ki felelős Nyiresi haláláért? Fejfáját ha látom — megfeketedett akácrönk, Kovács Dániel ácsmester munkája —, mindig s újra megdidergek. Csontjaimból az a tél soha nem múlik el. A jém- és deszkajalak határolta térben, e téren kívüli helyen nincs kérdés, és válasz sincsen. A tér se tér. Vagon. A réseken, az ablakrácsokon besüvít a szél, átszitál a hó ... Nincs olyan királyi oldat, amely kimosná belőlem. Pedig már nem is az elégtétel elmulasztása dermeszt, nem, inkább az elhallgatás jégbarlangja. Hiszen már úgy teszünk, mintha negyvenhat tele nem is lett volna. Betemetjük magunkba sorsunk gye- hennáját, lefedjük önnön történelmünket, nehogy botránykőként felmerüljön a kései utódok előtt... És Mária? És három gyermeklánya? Nem is sírtak. Hisz odafagyott volna arcukra a könny. Nagykendőbe bugyoláltan, lábukra zsákot csavargatva, negyvenhat telének sötétjében. Az autók zúgtak, röpködtek a vezényszavak és káromkodások ... Nyiresi sógor nyakáról ekkor bontották le a lóistrángot. A harangozó pedig már fogta a harangkötelet. Várta, hogy elinduljon az autókaraván. Az idő múlott, lassan ezüstösre változott a hold, de még mindig nem adták ki a parancsot az indulásra. Az autók mellett mindkét oldalon posztok őrködtek. A katonák zöme a kocsmában ücsörgött, cigarettáztak, melegedtek, ittak. Az autók közelébe már senkit sem engedtek; se rokont, se szomszédot, se ismerőst. Nyiresiék maradtak. És a Balogh házaspár is. Mária, három lányával az egyik autó ponyvája alatt kuporgott. Kevéske holmija a fél rakteret sem töltötte meg. Mit is vitt volna? S minek? Ölelte magához lányait, melengette volna egyszerre valahányat, de maga is didergett... Kint föltámadt a szél. Hallani, hogy szólongatja a megdermedt faágakat. Mária az ismerős hangokat hallgatja. Mellette a kályhában még lobog a tűz lángja. Mintha otthon lenne ... De ekkor megszólal Zsófi. — Édesanyám, éhes vagyok. Nyiresi sógort két nappal később temették el. Baloghék orvos és orvosság nélkül öt napig bírták. A tüdőgyulladás előbb Balogh Jánost ragadta el; felesége másfél nappal tovább szenvedett. Mária minderről semmit sem tudott. Nem is tudhatott. A malomnál,