Irodalmi Szemle, 1984
1984/7 - Gál Sándor: ítéletidő [elbeszélés)
az asszony mellett, aki lázában néha már félrebeszélt. Apját, anyját szólongatta. Máskor teljesen összefüggéstelennek tűnő szavakat mormolt. — Mennyi hó... mennyi szakadás ... A lábam ... hogy ég ... Vidd, vidd el... Elviheted ... Nem jöttek, nem jöttek ... — Az inkább elnyöszörgött, mint kimondott szavak, szótöredékek között megüresedett a tér, kiszikkadt, elfogyott. Az állomás ... Szinte egybemosódik szürkesége az ég s az alkony szürkeségével. A váróterem ajtaja nyitva áll. Mária a kályha melletti padra teszi batyuját. A fekete vaskályhában ég a tűz. Meleget áraszt, mint az otthoni tűzhely. De hol van az otthon? Bim-bam ... bim-bam ... A csonka toronyból tompán érkezett a déli harangszó. Mintha a hangok is megfagytak volna... A harangozó elengedte a harangkötelet, nekidőlt az ablakpárkánynak s a vasútállomás felé nézett. Látta a napfényben fürdő utat, kétoldalt a fekete almafákkal, látta a hófödte földeket, a felettük röpködő varjakat, látta ezt az egész ürességet, s a lassan mindent betemető csendet is látta. Szerette a telet, szerette a hófehérségét, most mégis valami megmagyarázhatatlan félelemmel nézte a föld fehér gyászöt, hóból-jégből való szemfedelét. Az estét, az éjszakát nem tudta kivetni magából. Pedig a reggeli csendítés után az esperes úr bizakodva mondta: — Kegyelmes volt hozzánk az Űr... — Na és a parancsnok?! A tél? A fagy? A hófúvások? A kórókúp, a padlások, a pincemélyek, a Rekettyés? Kegyelem. .. Kegyelem? Tetők felett a tüzek kék füstje. Szilvafák ágai között a szél, diófák megfagyott keserűsége, rejtett rügyek magánya... Baloghné lázbeszéde: napsütéses hómező. Holnap? Vagy holnapután? Bim-bam ... bim-bam ... giling-galang ... Elmúlt dél, leáldozóban Isten téli napja, az ereszek nem könnyeznek; röptükben megfagynak az ég madarai, zuhantukban kővé válnak. Kőmadarak a hófúvások hajlataiban. És nincs vége semminek, mert semmi el sem kezdődött. Lovaikat jártatják a nagysori parasztok, fehér párát fújnak a paripák, csattog a patkó a fagyos göröngyökön, horkanás röppen fel s hal el. Lassan, szinte észrevétlenül mozog minden; galambok, tyúkok, elnehezült kacsák, gőgös-buta ludak... A lójártatások nyomában csókák és pipiskék. Mária három lánya ... 'Nyiresi, a harangozó, Búkor úr és felettük az Isten ... Közeli? Távoli? Mintha föladta volna Isten voltát: nem őrzi teremtményeit. Ami történik: mindenható akaratán kívül esik. Vagy ezt is akarja? így? A gályarabok énekszava szerint: azt bünteti, kit szeret? Nem látja önmagát az ember; nem látja, hogy még ember, kit nyelv és név valahová köt... Az estéli harangszó előtt a tegnap járhatóvá tett úton csendesen, nagyon csendesen feltűntek a teherautók. Lassan közeledtek, s a domb takarásában megálltak. A rak- térről a katonák leugráltak, rajokba fejlődtek, s a magas hóban rajonként elindultak. Mint óriási karok, körbefogták a falut. A sűrűsödő szürkületben elhallgattak a csókák, elhallgattak a varjak, tovaröppentek, sűrűbb, biztonságosabb ligetek, erdők menedékébe. Hajnal helyett — alkonyat. Növekvő derengés helyett növekvő homály. A kertek alatt, a faluból kivezető dűlőutak torkolatánál, gyalogösvények haván, ott álltak és vártak a katonák, az estéli jövevények. És lámpagyújtás után húsz ház ajtaján kopogtattak, mintha békés látogatók jönnének estéli beszélgetésre... De köszönés helyett — pakolni! Azóta tudom: nincs ennél riasztóbb szavunk. Ha meghallom, ha leírom, Máriát és lányait látom, a szálfa termetű Nyiresit és Baloghékat... Vonatok érkeztek, vonatok indultak. Benépesült a váróterem, s elnéptelenedett. Egy vasutas villanyt gyújt, megáll Mária előtt, nézi
