Irodalmi Szemle, 1984
1984/7 - Gál Sándor: ítéletidő [elbeszélés)
már a parancsnok előtt állt és Jelentett. Nagyon elégedett volt magával, s a parancsnok is vele. — Na Jó — mondta a parancsnok —, megoldjuk. — Felemelte a telefon- kagylót, tárcsázott, s kis idő múlva Jelentette a tényállást. — A hajnali akciót holnap délutánra halasztjuk. — A parancsnok letette a kagylót. — Minden rendben van — mondta. Csend. A közelgő alkony csendje. A fákon fekete varjak fekete hallgatása. Már elfogytak a kérdések, s a hangok is elfogytak. Mária lehajol, felemeli a lepedőbe kötött dunyhákat és elindul az állomésépület felé. — Gyertek — szólítja lányait. Búkor úr elköszönt, s megnyugodva sétált — nem ment, nem sietett: sétált — a letaposott hóban, az eltakarított járdán, a kerítések mentén, és mosolygott. Azt tervezte, hogy rövidesen hentesüzletet is nyit a kocsma mellé, vagy egy vegyeskereskedést a felesége nevén. Esetleg kifőzdét. . . Egy két telket is megvásárolhatna, vagy néhány hold földet. A lehetőségeket mérlegelte magában, s úgy találta, nagyon jók a kilátásai. Tavaszra mindenecetre vásárol egy kisebb teherkocsit, azt régen eldöntötte már. Ilyen időkben, mint a mostani, a mobilitás aranyat ér és fial. És kiváltja a fegyvertartási engedélyt, s vadászni fog, mint a régi Időkben. Másnap délelőtt a kocsmát ki se nyitotta. Tudta, hogy egyedül ácsorogna a söntés mögött. Ezután az éjszaka után esetleg a részeges harangozó ugorna be egy stampedli kisüstire, de az sem biztos. Majd délután, amikor megnyugosznak és — átmelegednek. Délután majd meglátják, kinek volt igaza! Búkor úr szájába tett egy szem csokoládét, és jóízűen szopogatta. Nagyon elvétve kóstolta meg a bort vagy a pálinkát, néha megivott egy kis pohár sört — nem szerette az italt. A bonbont szerette, a tejescsokoládét, meg a mogyorósat... Hát van még kint és bent? A tolóajtó megnyikordult, szűkül a nyílás, fogy a kinti derengés. Fagyos kattanás. Még egy s még egy. Es még egy és még egy. Már nincs kint. A kint megszűnt. A kínt elveszett. Talán nem is volt? Soha nem is volt? Jobb nem gondolni rá, jobb nem tudni a voltat. Nélküle könnyebb az új sötétség, nélküle elviselhetőbb a szél, a fagy, a didergés. Nélküle a helyzet sem oly megalázó. Csendben pipáltak a kémények, eregették a kék füstöt a kék téli égre. Főztek az asszonyok, készítették az ebédet; a batyuba kötött holmikat visszarakták a szekrénybe, ládába, ágyba, kivágták a jeget az itatóvályúból, vagy csak ráöntötték a tűzről levett forró vizet — olvadjon, gyarapodjon a vályú tartalma. Az állatok, tyúkok, ludak, kacsák körbeállták a teli vályút, s feltartott fejjel nyeltél a vizet. Déli harangszóra elült a félelem, a rettegés; az élet mindennapi szüksége kikövetelte a magáét. Balogh János is begyújtott. Vastag akácfa hasábokat dobott a tűzhely torkába, s mintha ködön keresztül látná a táncoló lángokat, úgy tűnt föl előtte, vagy mintha homályos üvegen át nézné lobogásukat, elmosódó játékukat. Felesége az ágyban feküdt, mélyen, szaggatottan lélegzett, kapkodta a levegőt. Olykor egész teste megnyirkosodott, remegések rázták, homlokán apró patakokban csörgött a veríték. Balogh János teát főzött, a forró folyadékba mézet kevert, ivott belőle, s megpróbálta feleségét is rávenni, hogy igyék pár kortyot. Az asszony ivott a teából, de csak igen keveset. Visszahanyatlott a párnákra, s hiába volt ura minden szava, kérése, könyörgése, parancsa — nem mozdult, s nem ivott egy kortyot se többet. Délutánra Balogh Jánost is leverte a láz. Néhányszor, nagy önuralom és erőfeszítés árán elbotorkált a tűzhelyig, dobott a tűzre néhány fahasábot, de többre nem futotta erejéből. Feküdt az ágyon most már 6 is,
