Irodalmi Szemle, 1984
1984/7 - Gál Sándor: ítéletidő [elbeszélés)
ember! Már félni se: nem-ember. De akkor? De akkor?! Őrjítő ez a tétovaság! A lélegzet elakad: ha idáig űztek, miért nem változunk ordasokká? Körömmel, foggal védeni vackunk s kölykeink. Balogh János és felesége virradatkor botorkált haza Vargáék padlásáról; az asszony keze és lábujjai megfeketedtek a fagytól, s hiába bújtak a dunyhák közé, tovább remegtek a hidegtől. Balogh János pálinkát ivott, feleségét is igyekezett rávenni, hogy kortyintson párat, de az asszony elhárította az italt. — Nem jöttek — suttogta megállás nélkül. — Nem jöttek... Nem jöttek értünk... — Nem — mondta Balogh János. — Éj már hiába is jönnek, mert őket ebből a házból csak egyetlen helyre vihetik ezután az éjszaka után. Balogh János ritkán ivott, nem is kedvelte az italt, de most hamarjában megivott fél -üveg pálinkát. A nehéz szesz csakhamar elkábította és nem sokkal később már nem hallotta asszonya hangját sem, pedig felesége megállás nélkül tovább ismételgette: — Nem jöttek... Nem jöttek... — Meghibásodott hanglemez a dunyhák között. Most merre, hova? Aki senkinek ss kell, cselédnek, szolgának, mit tegyen a sínek mellett? Hová forduljon, kihez? Kitől kérjen fedelet, falás kenyeret, meleg ételt — nem magának: gyermekeinek. Hol van, aki segíteni tudna? Ki az? Ember? Isten? Nyiresi két tár:ával déltájban hagyta el rekettyési rejtekét. A tüzet se oltották el, égjen, amíg van égnivaló, haljon hamvába a maga emberségéből — vagy miből is? Vissza se néztek a lángokra. Minek? A faluban nem történt semmi; ami megtörtént, az sem volt igaz. Aki elbújt, elmenekült, aki köddé-faggyá vált, aki tűzzé, ártéri fűzzé vált éjszakára, visszavedlett emberré, könyörtelenül. Várakozva rettegéssé. A rettegésből fölfakadó farkasösztönné. Valamiféle megnevezhetetlen éhség maradványa — ez volt minden, ami az éjszakát követte. Vagy nem követte semmi az éjszakát? Volt, akiben megmaradt és tovább sötétlett-fénylett kéklőn és dermesztőn. Az udvartalan holdban, amit láttak: szent Dávid hegedült — némán. És az emberek semmit sem értettek abból, ami történt... Ami nem történt meg! Nem jöttek... De miért nem jöttek? Miért? Miért kellett a járható út? Miért, ha ok nélkül semmi sem történik ezen a világon? Utat sem takarítanak feleslegesen. Valami reccsent. Mintha fagyott faág hasadt volna le törzséről. Vagy mint amikor eltörik a kocsi rúdja. Utána csend, talán percnyi. Aztán újrakel minden zaj, dohogás, fémek összekoccanása: kalapács pendíti a vagonkereket, lámpa villan a vagonfal résein át. A kint és a bent között e fagyott deszkafal... Búkor úr a platina fogsorával a politúrozott kocsmabútorok között. Ahogy az emberek fizettek — gyors észjárású ember volt —, azonnal felismerte a bajt. Tudta: hajnalban hiába jönnek, egy fia ejmbert sem találnak a faluban, elvihetőt. Talán pendelyes csöppségeket — de felnőtt férfit, nőt, aligha. Ebből pedig nagy baj származhat. Neki is, ezt tudta, ha nem figyelmezteti a parancsnokot. Búkor úr nem kockáztathatja helyzetét, egzisztenciáját. Gyorsan kasszát csinált, bezárta a kocsmát, s tíz perc múlva
