Irodalmi Szemle, 1984
1984/7 - Gál Sándor: ítéletidő [elbeszélés)
éjszakát. — Nyiresi látta, hogy ide hiába jött. Még végigjárta a Kisközt, ahol már csak három ablak világított esténként, a többi ház üresen állt az enyészetben. De az első kocogtatás után hazafordult, mert a fiatal Bőjtös már tudta a hírt; imént a nagy darab ember hazafelé a csikorgó hóban, előtte siklott a havon pehelykönnyű árnyéka, ment, s nem tudta mit, merre s hogyan? Csak abban az egyben volt biztos, hogy őt élve el nem viszik. Se le, se föl! Ahogy a mozdonyból elősziszeg a gőz, ahogy rádermed a hatalmas vas- és acélszerkezetre ... S a dohogása is! Öriás, fekete állat. Nyugodt, magabiztos, méltóságos. Él... A képzelet nem pihen, a képzelet működik ... A nyitott vagonajtón kilátni. A rámpán katonák, civilek, mögöttük autók. Kiáltások, hó, sietés. Batyuk, bőröndök, kosarak. Egymás hegyén-hátán, bután és értelmetlenül. Kiért a Kisközből, s maga sem tudta, miért, nem hazafelé fordult, hanem ne\ki a zajló Dunának. A hófúvásokon át tört magának utat, ment a keskeny ösvényen, amelyen ma még nem járt ember. Minek is járt volna? Ahogy leért a töltésre, ahogy megpillantotta a holdfényben zajló Dunát, megborzongott. Sok mindent látott, megélt már a maga ötven évével, de ilyen hátborzongató képre nem emlékezett. A hatalmas jégtáblák a zátony mögött összetorlódtak, fölágaskodtak, pörögtek, lemeriiltek, csikorogtak, egymásba csapódtak; volt, amelyet az örvénylés élére állított, felemelkedett, mint egy áttetsző üvegfal. Feljebb, a kanyarban pedig a sodrás ereje a parthoz szorította az úszó jégtáblákat; egymásra torlódva recsegtek-ropogtak, töredeztek, s a közeli bokrokat, fákat leborotválták a föld iszínépől. Ahogy nézte és hallgatta a folyó félelmetes zajlását, vacogni kezdett a foga, karja, lába megreszketett, s hiába próbált uralkodni magán, nem sikerült. A jeges örvénylés láttán akarata ellenére, újra és újra arra kellett gondolnia, hogy mi vár azokra, akiket a hajnali fagyban teherautókra raknak, s az állomáson a dermedt marhavagonokba. Hogyan bírják ki a sok száz kilométeres utat? Meleg ruha, meleg étel nélkül csonttá fagynak valahányan... Akkor már jobb előre mindennek véget vetni! Hogy ne piszkoljon be bennünket a szenvedés, a megaláztatás, a gyalázat... Mert élni mindenhogy lehet, de' emberként élni már nem! Másként pedig nem érdemes. Kavargóit előtte, egyre csak kavargott a nagy folyó, pattogtak, törtek a jégtáblák, ikrásodott a víz, hártyásodott, megdermesztette az udvartalan hold. Éjfélre járhatott, amikor visszaért a faluba, de az ablakok még nem voltak sötétek. Ment a havas utcán hazafelé, s látta, hogy az ablakok sárga fénnyel virrasztják a lassan múló időt. Az emberek pedig, a családfők, ahol maradt, készülődnek, várják az ösztönök belső jeladását: most érkezett el az idő, iramodj, rohanj, ahogy a lábad bírja, ahogy a szíved, tüdőd engedi — inaszakadtáig. A vagonsor végén kisebb riadalom, tumultus. — Mi történt? Mi történt? — a kérdés halkan röppen batyutól batyuig. Kisvártatva ugyanezen az úton érkezik a válasz: — Valaki meghalt... Meghalt valaki. . . Az idő fölébresztette az emberekben szunnyadó vadállati ösztönöket, az ugrásra kész figyelmet, az óvatosságot s a bizalmatlanságot is. Volt, ahol beletörődtek a változtat- hatatlanba. — Jöjjön, aminek jönni kell — mondták, s közben abban reménykedtek, hogy mégsem jön semmi, hosv marad minden, ahogy eddig volt. Mások, akik mélyebben hittek az isteni elrendelésben, azzal biztatták magukat, hogy az igaz hittel hívőket megsegíti az Űr. így aztán több házban, ahelyett, hogy menekülésre gondoltak volna, összepakolták a legszükségesebb holmikat, arra az esetre, ha hajnalban nekik is men-
