Irodalmi Szemle, 1984
1984/7 - Gál Sándor: ítéletidő [elbeszélés)
niük kell. Lepedőbe kötött dunyhák, vánkosok íehérlettek egymásra púpozva az ágyakon; az asztalon batyuba kötött ennivaló: szalorma, hagyma, kenyér, só, őrölt paprika. A ruhaneműt bőröndbe, fonott kosárba rakták. Mindenből egy keveset, a legszükségesebbet — családonként ötven kilónyi holmit. Ennyit vihettek. Ha a katonák elnézőbbek voltak, valamicskével többet. Oreganyánk szerint ennyi is fölösleges, mert ahogy mondta, amit nem visznek el magukkal, azt nem kell visszahozni se. Ami pedig itthon marad — meg is marad! Általában igaza is volt, mert la magunkfajta falubeli nem nyúlt a deportáltak holmijához. A rokonok, ismerősök a kitelepítettek ittmaradt állatait vették magukhoz, hogy el ne pusztuljanak, s azzal a parányi jövő-hittel, hogy ha a gazdájuk hazajön, lesz mivel újrakezdenie az életet. Egyéb ingóságot otthoni kéz nem érintett. De jöhettek idegenek, s jöttek is néhányszor, akik a parancsnok jelenlétében egy-egy ház berendezését magukkal vitték... Azt is beszélték, hogy Búkor úr az új kocsmaberedezést is hasonló módon szerezte be. Szent igaz, hogy az új söntés- pult, a rengeteg pohár, söröskorsó, asztal, szék — szinte mind új holmi — messze meghaladta Búkor úr akkori anyagi lehetőségeit. De ki merte szóvá tenni? Ugyan ki mert volna csak célozni is a berendezés eredetére?! Nyilván Búkor úr kiérdemelte valamivel, ha megkapta. Nem volt bölcs dolog ezt firtatni, mert ha esetleg Búkor úr fülébe jut a szóbeszéd, aki elindította, hamar meghallgathatta volna a búcsúztató harangszót — giling-galang ... giling-galang ... Távoli 'Jónyerítés. Mintha valakit hívna. Vagy mintha búcsúztatna: a vége fájdalommá tompul. A gyermeknek: mesebeli táltos, parazsat evő ötlábú szárnyas paripa. Hátára ülni, vele repülni... Ezüst folyók felett, aranyló rétek felett, zúgó őserdő rengetegek felett ... „Miként a mennyben, azonképpen itt a földön is ...” Csendes szavak a vagonsarokból. Rájuk dermed a hó, a zúzmara; fagyottan tapadnak a vagonfalra, megfehérednek, majd elfeketednek — belévesznek a vagon-homályba. Vagy széttöredeznek betűroncsokká, betűzúzalékká, s a rácsokon bezúduló szél magával ragadja, kisepri a vagonból, ki a hóra. Micsoda éjszaka! A hó megkéklilt, az akácfák ágai hangosan pattogtak a fagyban. Nem, nem lehet, hogy ilyen hajnalon jöjjenek . . . Búkor úrnak igaza volt. Ilyen éjszaka, ilyen hajnalon nem rakhatnak embereket teherautóra, marhavagonokba. Néhány cseléd, uradalmi Részes arató baktatott a hóban a tó mellett, a borospincék irányába. A dombba vájt borospincék nemcsak biztonságos rejtekhelyei jelentettek, hanem kellő meleget is adtak ebben a rettenetes csendű éjszakában. A hordókban pedig volt bor, s poharazgatás közben az idő is gyorsabban szaladt. Katonák ide soha nem jöttek, akadt dolguk a faluban elegendő. S amikor megvirradt, elég volt fölkapaszkodni a pincék mögötti dombra. Az akácfák takarásából az ember belátta a főutcát, s az ott látottakból hamarosan megtudhatta, hányadán áll; hogy maradni kell-e, avagy menekülni. A veszedelem ebben csak az volt, hogy a családfő nélkül is bepakolhatták az asszonyt és a gyerekeket. De mert erre eddigileg még nem volt példa, a ipincék felé igyekvők bizakodva törték a havat. Némán mentek, szótlanul, fe(kete kísértetekként, egymás nyomába lépve, akár az erdei vadak... Most, most ha föltámadna a szél.. . Hajnalig még eltorlaszolhatná az utat, hajnalig még építhetne áttörhetetlen hóhegyeket; ha jönne a szél, még megvédhetné a falut, az embereket... Ha nem is a tegnap éjszakáihoz hasonló, ha nem is torony döntő erejű — a megfagyott porhavat szelídebb szél is elbírná. A virrasztásban megfáradt emberek ültükben bóbiskoltak. Valaki néha dobott a tűzre pár fahasábot, hogy ki ne aludjon, aztán ismét megszűnt minden mozgás. Már nem találgatták, hogy ki került a mostani lajstromra, kérdéseik is elfogytak, ahogy az éjszaka mélyült.
