Irodalmi Szemle, 1984

1984/7 - Gál Sándor: ítéletidő [elbeszélés)

az igazi emberi tér, amit magunkban megépítünk. Benne a zúzmarás vagonsarok végtelenné tágul. Lesz rét, hullámzó zöld liget, kankalinokkal ékes hegyoldal, folyópart... Tele csodával mindent

És mentek. Bekopogtak a házak ablakán, ahol még világosságot láttak: — Vigyázzatok, hajnalban jönnek! — A hír gyorsan terjedt, házról házra szökött, mint a lángok, ha a nádtető tüzet fogott: hajnalban jönnek! Senki sem kérdezte a hírhozóktól, hogy kitől tudják, hogy ki volt a hírforrás. Elég volt a figyelmeztetés mellé annyit mondani: az út. Aki délután az országutat takarította, azonnal megértette, hogy mi az igazság, s hogy mi a veszedelem. Mária ablaka is megkoccant. Néhányszor megtörtént ez korábban is: legények, kikapós fiatalemberek próbálkoztak Máriánál — hiába. Mária most is azt hitte, valaki őt próbálja megkísérteni. Hát nincs elég baj, nyomorúság rajtam, kesergett Mária, még ezzel ís tetőzik? Hogy férfit engedjen magához, már a gondolattól is végigborzongott a teste, mert kívánta, hogyne kívánta volna, mégsem engedett eddig a kísértésnek. Nem tehette. Mivé lett volna a falu előtt, a gyermekei előtt? Mivé lett volna önmaga előtt, ha enged? Hallgatott, némán ült a gyér lámpafényben, kezét görcsösen összeszorította, mintha ütni készült volna, pedig csak a belső remegést igyekezett erőnek erejével lecsillapítani. Ismét koccant az ablaküveg: — Mária, én vagyok, Nyiresi sógor — hallotta az ismerős hangot. Márián még egyszer végigszaladt a remegés, de a hang hallatára, akár a leeresztett húr, megnyugodott. Felállt, a varrnivalót az asztalra dobta, s ment ajtót nyitni. — -Jó e^stét, Mária — köszönt rá a nyitott ajtóból Nyiresi sógor, aki hatalmas, majdnem két méter magas férfi volt, unokabátyja Mária férjének, Józsefnek. — Jó estét, sógor, jöjjön beljebb. — Sietek — mondta a férfi. — Hajnalban jönnek, ezt akartam mondani, hogy tudd. — Jönnek? Miértünk? — Azt nem lehet tudni, hogy kiért, de jönnek. — Kitől tudja? — Az úttól, amit délután letakarítottunk. — Az asszony arcából kiszökött a vér. — Most mit tegyek? — Jöhetnél hoznánk, de mi lesz akkor, ha minket is vinni akarnak? — Uram- teremtőm, mit tegyek? — Virrassz, s ha hallod az autókat, bújj be a kórókúpba, mint máskor. Ott kereshetnek ítéletnapig is. — Reggelig megfagyok... »— Itthon fagysz meg... Áldjon meg az isten!

A havon tompán puffognak a csomagok.

Repül az összekötött ágynemű, csusz- szan a bőrönd, a kas, huppannak a hóban az emberi testek. És lent a havon, a vagonok mellett ismét rendbe szerveződik minden: ember, csomag, batyu, kosár. Minden holmi-kupac mögé odasorakozik egy-egy gazdátlan család, a családok mögé a bizonytalanság félelemárnya.

Nyiresi sógor megfordult, és ott hagyta Máriát az ajtóban. Ment tovább, másokat is figyelmeztetni. Ment, kocogtatta az ablakokat és mondta, amit mondania kellett. Vigyázzatok, ügyeljetek magatokra, mert hajnalban jönnek. Rejtőzzetek, bújjatok, ha tudtok, ha van hova menekednetek. Boglyák alá, kórókúpba, borospincék sötétjébe, padlások zugaiba, vagy ki a határba, a 'földekre, ki az ártéri nádasokba, füzesekbe, rekettyések sűrűjébe ... Menjetek, rejtőzködjetek a hajnali veszedelem elől... Ahogy ment az utcán, csikorgó léptei hallatán felvonítottak a házőrző ebek, megugatták — hold árnyékát — az óriás termetű hírhozót. Ajtók nyitódtak-záródtak, amerre1' ment, s az újra bezáruló ajtók mögött a nyugtalanság és a tehetetlenség vert tanyát. Menekülni, eltűnni, láthatatlanná változni, kiröpülni az udvarból, fölszállni valami óriásfa tetejére, s onnan nézni, biztonságos távolból azt, ami alant történik, i— Meghúzom a harangot — ajánlkozott a harangozó, amikor Nyiresi nála is zörgetett. — Eszednél vagy? —7 Az eszét már rég elitta — csapott rá az asszony szava —, de lehet, hogy soha nem is volt neki. — Hallgass már! — mordult az asszonyra a harangozó. — Jó