Irodalmi Szemle, 1984
1984/6 - KRITIKA - Bodnár Gyula: Látszólag sok minden történik
Bodnár Gyula LÁTSZÓLAG SOK MINDEN TÖRTÉNIK A napló az őszinteség, az intimitás, a szabad — szabályok által nem korlátozott — megnyilatkozás műfaja. Közvetlenül személyes forma, ahol a magántermészetű dolgok szerepelnek az előtérben, de erősebb-halványabb vonásokban meg-megjelenik a külső világ is, mint élmények vagy konfliktusok forrása. Szubjektív jellegénél fogva valamennyi fajtája közkedvelt olvasmány, a művészi szándékkal íródott ugyanúgy, mint az egyszerű sorkatona háborús naplója vagy egy szerelmes lány féltve őrzött feljegyzései. A műfajon belül külön fejezetet alkotnak a gyermekek naplói. Izgalmas, esetlenségeikkel, kócosságukkal, nyelvi hibáikkal együtt is elbűvölő vagy éppen megrázd olvasmányok, aszerint, hogy milyen sorsú gyermek a szerző, milyen korban és környezetben él. Ezek után fölvetődik a kérdés, lehet-e jó, a hitelesség érzetét keltő és azt mindvégig megtartó, esztétikai értékként kezelhető az olyan, publikálási szándékkal írott napló, amelyben — feltételezve, hogy az irodalomban ilyesmi is előfordulhat, mint ahogy elő is fordul — a szerző és a „főszereplő” nem ugyanaz a személy, azaz az író más nevében beszél egyes szám első személyben. Lehet, természetesen. De a feladat borzalmasan nehéz, különösképpen, ha óvodás korú gyermek bőrébe kell bújnia a szerzőnek, és Irodalomként akarja közreadni művét. Ilyen feladatra vállalkozott Moyzes Ilona, amikor elhatározta, hogy megírja a Szandi naplóját. Az eredmény ismeretében azt kell lejegyeznem, Moyzes Ilona nem gondolta át kellőképpen, milyen fába vágja a fejszéjét. Ahhoz ugyanis, hogy az efféle vállalkozás sikerrel járjon, hogy elkerülhessük a lépten-nyomon kísértő buktatókat, elsőrendűen szükséges a gyermek, a gyermeki világ alapos — nem csupán anyai, nagymamal szintű. — ismerete, továbbá a beleélés, a különböző gyermeki szituációkba való belehelyezke- dés képessége, valamint a gyermeki látásé és láttatásé. Ha ez nincs, legalábbis megfelelő fokon, a torzulás elkerülhetetlen. Mi több, megkétszereződik. Minthogy a művészet (át)formálást is jelent, az autentikusnak vélt feldolgozandó ismeretek, élmények, jelenségek, tapasztalatok, amelyek valójában csak sejtések, utánérzések szüleményei, a feldolgozás során még messzebbre kerülnek a valóságtól. A Szandi naplójával kapcsolatban én már arról is vitatkoznék, hogy a főszereplő, egy óvodás korú kislány — aki a feltehetően személyes élmények nyomán született naplóban írónő nagymamájával és a tizenhat éves rokon fiúval, Balugyuval vidéken, két kastélyban, művészek alkotóházaiban és környékükön tölt néhány nyári hetet, aminek a krónikája ez a könyv — beszélhet-e úgy, ahogyan beszél sokszor: „S még hozzátette, hogy az ő szirmai csak ott tárulnak ki, ahol szeretik egymást az emberek”; „Nagymami derekasan ráhúzott a fenekemre”; „... észrevettem, hogy lehorzsoltam- a térdemet, de hallgattam, mint a csuka, mert nagymami hangja reszelte volna a dobhártyámat”; „Nem tudták, hova tűnhettünk el a reneszánsz kastélyból, s már éppen az egyenruhás bácsikhoz akartak folyamodni segítségért”; „Fehér Szirom csoda furcsa virág. Hiába van sziromarca, én azt emberarcnak látom, a hangja is olyan meleg, mint anyué, és ha szól hozzám, mindig átmelegszik a szívem” stb. Ez a cizelláltság, modorosság, ez a „kisokosfogalmazásmód” jellemzi a hasonlatok egy részét is, melyek ráadásul erőszakoltak, zavarosak: „Az egyik lúd kivált a csapatból, és úgy futott utá! Moyzes Ilona: Szandi naplója]
