Irodalmi Szemle, 1984

1984/6 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Jarábik Gabriella: Bábjáték és a gyermek életkori sajátosságai

ján, elfogadhatóbb a gyermeknek, mintha a figyelmeztetést pusztán az óvó néni szájából hallaná. Vannak, akiket csak a bábu tud felvidítani, megszólaltatni. Ki ne tudna példát idézni arra, amikor egy kedvesen közeledő bábu mosolyt varázsol a könnyes szemekbe?

Jellemző még az óvodás korra az erkölcsi érzelmek és az esztétikai érzékelés együttes megjelenése, egybefonódása is. A gyermek a mindenkit segítő tündérre azt mondja, hogy szép, a kapzsi Török Császárra, hogy csúnya. A szépnek és jónak, a csúnyának és a rossznak az összekapcsolása befolyásolja és tájékoztatja a gyermeket. Egyaránt segíti az összehasonlításban-megkülönböztetésben és az elhatárolásban. Fejlett a gyermek, ha a jó és rossz csoportosítására képes. Az előzőekből következik, hogy a gyermek képszerűen teremt fogalmakat: következetesen von le, ítéletet alkot. Nem életkori sajátosság az óvodás gyermeknél például a kötelességtudat, ez azonban nem jelenti, hogy adott fokon nem alakulhat ki az óvodás kor végére. Sok bábdarab hőse szolgálhat mintául, válhat ösztönző példává a gyermek számára.

A BÁB HATÁSA A GYERMEK SZEMÉLYISÉGÉNEK ALAKULÁSÁRA

Régóta ismeretes, hogy a 3—6 éves életkor rendkívül „érzékeny” időszak a gyermek életében: a személyiség alakulására egyes kiemelkedő hatások — jók és rosszak —, megrázkodtatások és élmények — jók és rosszak — hosszú időre meghatározóak lehetnek. Egy-egy, a felnőtt szemében jelentéktelennek tűnő epizód nyomot hagyhat a gyermekben. Ezt tudjuk saját emlékeinkből is.

A gyermeknek a 3—6. életéve között különféle — ,a fejlődés során adódó — „feladatokat” kell megoldania. Természetesen ő nem tud ezekről a „feladatok”-ről, személyiségének harmonikus fejlődése szempontjából mégis döntően fontos, hogy a „feladatokat” hogyan oldja meg, illetve bizonyos helyzetek hogyan oldódnak meg számára.

Hermann Alice pszichológus szerint a gyermek 3—6. életéve között hat különböző helyzettel találkozik. Ezek a következők:

1. A 2—3 éves gyermeknek bizonyos mértékig el kell szakadnia az anyjától, bizonyos mértékig önállóvá kell válnia. Hogy ez személyiségfejlődése szempontjából mit jelent, mutatja a sikertelen vagy szerencsétlen elszakadás két végletes esete: azok a gyermekek, akik tulajdonképpen soha nem tudnak elszakadni és világéletükben „anyásak” maradnak — és azok, akiknél az elszakadás olyan megrázkódtatással jár, amit soha nem hevernek ki (ez nemcsak intézetbe adásnál következhet be: vannak anyák, akik úgy érzik, hogy az óvodába küldéssel elvetették a gyermeknevelés gondját, nem törődnek vele úgy, mint azelőtt).

2. A gyermek kezdeti önállósodásával mintegy „körülnéz” a világban, és magát kicsinek, ügyefogyottnak, a felnőtteket pedig rendkívül hatalmasoknak érzi. Nem szabad, hogy ez az érzés megbénítsa, gyámoltalanná tegye őt: kiutat kell találnia.

3. Ugyancsak önállósodásával együtt fel kell adnia addigi énközpontúságát is. Ez azt jelenti, hogy egyrészt 2—3 éves koráig természetszerűen a „világ közepének” érezte magát (anyja szemében valóban az volt, anélkül elpusztult volna), másrészt mindent csak a maga szemszögéből látott, nem tudta beleélni magát a másik helyzetébe. Fejlődő személyisége szempontjából alapvetően fontos, hogy kijusson ebből az énközpontúságból, közösségi lénnyé tudjon válni, együtt tudjon érezni a másikkal.

4. Ez utóbbival függ össze a 2—3 éves kor egy további megoldandó feladata: az egészséges éntudat kialakítása. A gyermek 2—3 éves korában kezdi érezni, hogy ő „valaki”, másvalaki, mint a többi: ebben segíti neve, helye a családban, lassan összeálló emlékei, azaz a „múltja”. Az egészséges én a személyiség magva: ez teszi lehetővé, hogy a felnövő embernek saját akarata, ízlése, meggyőződése legyen.

5. A gyermek éntudata erősödésével igyekszik érvényesíteni akaratát, s így szembekerül a felnőttek követeléseivel és tilalmaival, amelyek rendszerint éppen ebben az időben, a 3 éves életkor körül — mondván, hogy „ilyen nagy gyermeknek már lehetne annyi esze, hogy ezt vagy amazt belássa” — mértéktelenül megszaporodnak. Ez az ún. dackorszak: a gyermek szembekerül azokkal, akiket a legjobban szeret. Ezt a helyzetet is meg kell oldania, mégpedig anélkül, hogy megtörnék akaratát.