Irodalmi Szemle, 1984
1984/6 - ÉLŐ MÚLT - Zalabai Zsigmond: Gólya, gólya, vaslapát
nevét örökölte; e hagyomány szellemében kaptam még én is a Zsigmond nevet, negyedikként a Zalabaiak egymást váltó férfi nemzedékeinek sorában. Erősen hatott a név- választásra a bibliai névanyag is, minek következtében a régi keresztnevek „jól kipróbáltak”, parasztian egyszerűek és magyarosak voltak; igaz viszont, hogy számban is, hangzásban is kevésbé változatosak, mint napjainkban. A keresztelőre két-három héttel a szülés után, a gyermekágyas anya felépülésével került sor. Időpontja mindig vasárnapra vagy egyéb egyházi ünnepnapra esett. Komának az apa rokonát, esetleg gyermekkori jó pajtását, katonatársát kérték fel. A komaasszony — nálunk „komasszony” — már a keresztelést megelőzően többször bekopogtatott a házhoz, segített, hogy minden készen álljon a nagy napra, amely — hiszen összehívták a szűkebb, de így is számos főből álló rokonságot — kisebbfajta lakodalommal is fölért. Cigányt, muzsikust hívtak, mint a lagziba. Miután a keresztszülők visszatértek a templomból — „Báránykát vittünk, angyalkát hoztunk”, adták hírül az otthon maradtaknak a szertartás megtörténtét —, asztalhoz ült a rokonság. Az ünnepi ebéd csirkéből, libából, rántott húsból állt. A férfiakat a bor érdekelte (s nem csupán úgy, hogy azt figyelik, ki felé dől a felbillent pohár, amely újabb keresztelőt jelez) az asszonyokat és gyermekeket a sütemény vonzotta inkább. Hogy ez utóbbi bőségesen álljon az asztalon, abból kivette részét, mégpedig a „komatál” erejéig, a komaasszony is. „A’ vót a divat, hogy túrós rétest, mákos rétest raktunk egy nagy porcelán tálra, a tetejire meg egy jó sikerűt babakalácsot. A másik tálra meg ki mit sütött. Vót, aki csak pampuskát (fánkot — Z. Zs.), vót ki süteminyt, oszt ezt vitte két nagyobb, hímzett szakajtóruhába kötve, kísőbb meg kasba. Ezt neveztík komatálnak.” A komaasszonynak oly módon is illett megtisztelnie a keresztelőt ülő családot, hogy az újszülött kislánynak a hagyományos szokások szerint ö ajándékozott függőt. A keresztelői vigalom után csendesebb napok következtek; az anya, ha ereje engedte, igyekezett minél előbb legalább a ház körüli teendőket maga végezni, hogy ellensúlyozza kiválását a paraszti munkából. Ugyanekkor gondozta csemetéjét. A régi anyák úgy tartották, hogy a gyermeknek egyéves koráig használ az anyatej. Igen sokszor azonban jóval tovább is szoptattak: hogy „ne legyen másik". Adatközlőm nevetve mesélte, hogy az egyszeri kisgyermek folyvást maga után hurcolászta a kisszéket, ráültette anyját, „a térgye közé állt, oszt szopott”. Ha nem akart a csemete „eványi”, az anya lekvárral, sőt korommal kente be mellét. Az eredmény? „Megköpdöste a gyerek az inge alját, oszt letörőte a mellit — má olyan nagy vót.” Gyulladásos keblüket a sokáig szoptató anyák hűsítő bürökkel borogatták, sőt kínjukban gatyamadzaggal kötötték el, hogy elapadjon végre a tej. Dudlira is próbálták rákapatni a gyermeket. A cumli összerágott, megcukrozott, cseresznye formájúvá gömbölyített kenyérdarabkából állt, amit ritkás szövésű házivászonba kötöttek; egészségtelen volt és hurutot okozott. Részben a dudlit pótolta, részben pedig, az íny dörgölésével, a fogzást segítette elő a másik cumlifajta, a patikában vásárolt, egyik felén átfúrt „violagyökér”, amely pert- lin lógott a kisgyermek nyakában. A csecsemő máklevezését, melyet a két háború között tiltottak már a rendeletek, hallomásból ismerik adatközlőim. Az egykori anyák életét az állandó munka, a soha nem fogyó „dolog” menete határozta meg; a néhány hónapos csecsemő, az egy-két éves kisgyermek, főleg ha „komisz”, nyűgös és erősen „rívós” volt, nem akadályozhatta a megszokott életritmust, nem zavarhatta sírásával — különösen nem aratási, hajnali három órai korán kelések idején — a vele egy szobában alvó felnőtt családtagok nyugalmát. Az órák hosszat síró gyermeket ezért jobb híján mákfejből készített (cukor hozzáadásával két-három kávéskanálnyira lefőzött, kocsonyásán sűrű) teával hódították álomba. Egészségtelen álomba, tegyük gyorsan hozzá, hiszen a mákony — mint adatközlőim elítélően mondták — „hülyítő” hatású volt. Jobb érzésű anyák kerülték is a használatát; inkább vállalták az éjszakai fél-ébrenlétet, melynek során ágyukon fekve egy lábukra kötött madzaggal próbálták csendességbe ringatni a síró-rívó bölcsőt, melyet egy-egy falusi faragóember vagy maga az apa készített, faragott ki díszesen. Ráérősebb napjaikban meg szelíd zenéjű ritmusokkal simogatták, szavakkal csitítgat- ták az anyák nagyhangú kis csemetéiket: Tente, baba, tente, itt van már az este.
