Irodalmi Szemle, 1984
1984/6 - ÉLŐ MÚLT - Zalabai Zsigmond: Gólya, gólya, vaslapát
Nyuszika is alszik, esti harang hallszik. Hinta, palinta, karácsonyi kis hinta. Majd elvisznek Lédére, Ottan szabad rinyi, hangot köszörőnyi. Féléves korában a csecsemőt az anyák — jóllehet hosszú időn át szoptattak — igyekeztek ételre fogni. „Megette az, ha lefújták róla a zsírt, a bablevest is.” Ettől az életkortól kezd a baba megtanulni egyet-mást a felnőttek tudományából. Pólyavánkosba csomagolva egyre biztosabban üldögél már az „ücsik”-ben, ebben a mintegy hatvan centi hosszú fele annyi széles, körben húsz centis oldallapokból, s egy magasabb hátlapból álló deszkakeretben. Szembefordulva a kicsivel, két anyai ujjat két pici markába dugva, játszani is lehet vele már: „Húzz, húzz, kalauz, / Én is húzlak, te is húzz!” Ölbe, asztalra ültetve őt, játékosan koccantható össze nagy és kicsi homlok: „Bari, bari, buccl” Göcögés, kacarászás kíséri a tenyércsiklandó páros játékot: „Kerekecske, gombocska, / Hová szaladt a nyulacska?", nyomában a „lyukba”, futással, a hónalj megcsiklandásával. Nagyszerű — mit számít, hogy fogalmilag még érthetetlen? — az ujjkiolvasó mese is: Ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte, ez megsütötte, Icinke-picinke, Hamm, mind megette! Ha az édesanya, óvatosan összecsípve a bőrt a baba két kézfején, emelgetni kezdte — le s föl, le s föl — a négy kezet, sejtette már a gyermek, hogy csak ez következhet: Csip, csip, csóka, Vak varjúcska! Komámaszony, adja oda a szekeret! Nem adhatom oda, tyúkok ülnek rajta. Hess, hess, hess! Állni kezdene a baba? Tudományának kibontakozását az „állószék” siettette; lábakra helyezett, kör alakban üreges deszkalapja, melyben felülről emelték be a kicsit, a hóna alatt tartotta álló helyzetben a még rogyadozó lábú gyermeket, akit édesanyja így biz- tatgatott: „All a baba, áll, / Mint a gyertyaszál!” Fúrni-faragni tudó parasztemberek készítménye volt, hasonlóan az ücsikhez és állószékhez, a négy (de régebben elül egy, hátul két) keréken guruló, kapaszkodást biztosító „járóka” is, a lépegetni tanításnak a segédeszköze. A kisgyermek mellére tett, hóna alatt hátravezetett s a szülő által tartott kendő ugyanezt a célt szolgálta. Növekedve és tudományban gyarapodva érte meg a csecsemő az egyéves kort, amelyet nevelésében határkőnek is számíthatunk. Míg be nem tölti az esztendőt, tartotta a hiedelem, tilos a gyermek haját lenyírni, körmét ollóval vágni (ehelyett rágta az anya a körmöt). Az ilyen és hasonló tiltások zöme egyéves kor után elévül; ami érvényben marad a hiedelmek közül, legföljebb ennyi: nem szabad a földön heverő gyermeket átlépni, különben növésben visszamarad; ellenben ha „mégveri az eső, még- nyol”. A kicsi életmódjának változását ruházata is jelzi. A jellegzetes — főkötők formájára emlékeztető, psrtlivel köthető, csipkés anyagú — csecsemősapka, a „süsü” mellé nagyobbacska korában újabb jellegzetes ruhadarabot kap: a házilag készített, sárga virágos vagy sötétkék festőanyagból varrott szoknyát. Fiúgyermek ide, fiúgyermek oda: csecsemőidő lezárultából a kisgyermekkor végéig (iskolakezdésig) szoknyát visel mindahány.
