Irodalmi Szemle, 1984

1984/6 - ÉLŐ MÚLT - Zalabai Zsigmond: Gólya, gólya, vaslapát

kakukkfüvet dobott a vízbe; az illatos fürdőtől „jobban alszik" a gyermek. Adatközlőim hallottak olyasmiről is, hogy „valamikor” — bizonnyal még a század elején vagy annál is régebben — az első fürdetést „édes tejben” végezték: fehér legyen a bőre az újszülöttnek. E szokást az e századi édesanyák már nem praktizálták, azt a hiedelmet ▼iszont, amely a fürdetőteknőbe először tett újszülött kéztartásából próbált következtetni a kicsi jellemére, számon tartották századunk első harmadában Is. Ha fürdetés közben az újszülött nyitva tartja a tenyerét, szétfolyik ujjai közül pénz, vagyon. Az összecsukott tenyér viszont kuporgatós, zsugori természetre utal. „Ez is amolyan mendemondta vót. Láttam én kitárt kezű babát; embér korába még egyetlen koronáé végighajtott vóna egy tetőt az uccán”.

Az első fürdetéssel kapcsolatos további hiedelmek közül említést érdemel a szem- verés elleni védekezés. A falu öreg cigányasszonya, Cs.-né, régi, szakadt hegedűhúrral állított be a gyermekágyas házhoz, „oszt azt a csúnya húrt a kicsi csuklójára kötötte; éktelenkedett rajta egy darabig. Ügy tartották, hogy jó szémverésre.” A fönti szokás- cselekmény „logikáját” ma már lehetetlen fölismerni; abban viszont, hogy az első fürdetés után a csecsemőt bekecsre, ködmönre fektették — szőrmére, hogy „szép göndör légyén a haja" — nem nehéz fölfedezni az ősi-ősi varázslások egyik, néprajzosok által „szimiláris mágiá”-nak nevezett mozzanatát. Az első fürdetést követően a gyermek jellemének alakulását is igyekeztek befolyásolni. Ostort, szerszámot, kislánynak ollót, orsót adtak a kezébe, hogy felnőve dolgos és ügyes legyen.

Érdekesek azok a hiedelmek is, melyek szerint a csecsemőre világra jöttének pillanatától különféle veszedelmek leselkednek. Megelőzésük végett az anyának, akit nyilván a féltő szeretet, a gondoskodás késztetett arra, hogy hitelt adjon a régi öreg- aszonyoktól hallott, bár sokak által már évtizedekkel ezelőtt sem hitt babonaságoknak, tilalmak sorát kellett betartania. Tilos a csecsemőt magára hagyni, hogy „boszorka még né rontsa”. (Ha a kicsi egy óvatlan pillanatban hasra fordult, abban már rontást láttak). Kisgyermekes háztól tilos bármit is kölcsön adni: a kérelmező elviszi a gyerek álmát. Szélfúváskor ne teregesd ki a pelenkát, megfájdul különben a kicsi hasa. „Szedd bé a pelenkákat, mer lémégy a napi” — kiáltottak a fiatalasszonyra azok az idősebb nagy- és dédmamák, akik még szentül hitték, hogy az öreg „pentöl”-ökből, vászonruhákból felhasogatott pelenkákat — s így közvetve a csecsemőt — megrontja a napnyugta után érkező „honosz”. Keresztelő előtt az újszülöttet nem hogy az utcára, még az udvarra sem vitték ki. Oka? A „rossz leikék”-tői való félelem, meg az a hiedelem, hogy „bódorgó lesz a gyerék”. Amikor a kicsi először került ki az utcára — keresztelőkor — vissza a házba addig nem vitték, míg meg nem mosdatták az arcát, ki nem törölték vízzel a szemét. Irracionális hiedelem volt az is, hogy a gyermeket, míg foga nincs, nem szabad „tyűkörbe nízetnyi”. Ha megijedt valamitől — kutyától, macskától — babonás módon „gyógyították”. Az állat szőréből néhány szálat kanálban tűzön megpörkölték; e zsíros pernyét tejbe keverték, s megitatták a gyermekkel, mert „szentő hittík, hogy az ijedelem attó múlik el”. Ha a kicsi sokat sírt, hányt, arca halovány volt, azt tartották, hogy „még van nízve”; bizonnyal „szúrós szemő embér igézte még”. A megnézéssel járó baj nem következhetett be, ha a látogatók az ellenkezőjét mondták annak, amit az újszülöttről valójában gondoltak; ha dicsérgetés helyett leszólták, lecsúnyázták a csecsemőt. Ha azt netán mégis megverték szemmel, a századunkban már nemigen praktizált, de hallomásból még ismert hiedelem szerint szenes vízzel segítettek rajta. Lavór vízbe három szem parazsat dobtak; miután az ott „még- sértyogott”, a vízzel kitörölték a kicsi szemét. A mosdató mozdulat szigorúan kötött volt: bal visszakézből kellett, hogy történjék. Ugyanígy törölte meg az anya a gyermek arcát, mégpedig mindig a pendelye aljával. A szertartás azzal ért véget, hogy szenes vizet az ajtósarokba öntötte. A szemverés — vagyis hát a betegeskedés, a hurut — elhárításának fönti módja helyett a két háború között azonban már inkább az ésszerűbb gyógymódokat alkalmazták: kamilla-, „fenigli”-, „bárzsin”- és „veréshajma” teával igyekeztek orvosolni a bajt.

4. KERESZTVÍZTŐL A SZOKNYÁIG. A keresztelés fontos és ünnepélyes mozzanat volt az újszülött életében: ekkor jutott névhez, rendszerint olyanhoz, amely jelezte ősök és utódok összetartozását, a család folytonosságát, a „fajta” egységét a szétpergő időben. Leánygyermek gyakran anyja vagy nagyanyja, fiúgyermek apja vagy nagyapja