Irodalmi Szemle, 1984
1984/6 - FÓRUM - Ankét gyermekirodalmunkról (Az Irodalmi Szemle kérdéseire válaszolnak: Aich Péter, Batta György, Bodnár Gyula, Dénes György, Dusza István, Fónod Zoltán, Grendel Ágota, Rácz Olivér)
2. Ezzel azonban már átkalandoztam a kérdés második pontjára, mert pontosan itt jelenik meg az az ellentmondás, amely megkérdőjelezi a valóság és a gyakorlat egyensúlyát. A valóság logikai és esztétikai premisszája azt bizonyítja, hogy a gyermekirodalom az irodalom szerves és egyenrangú része — nemzetiségi irodalmunkban is az esztétikai minőség igényével lép fel; hogyan is lehetne másként — az irodalom általános meghatározói nemzetiségi irodalmunkra is érvényesek. A gyakorlat viszont azt tanúsítja, hogy irodalmunknak ez a területe irodalomelméleti, kritikai és tudományos elemzés szempontjából egyaránt mellőzött és elhanyagolt. A tünet annyira szembeötlő és visszás, napjaink sportéletéből kölcsönözve a példát, mintha alacsonyabb minőségi kategóriába sorolnánk a vágtázökat, mint a hosszútávfutót, a gerelyvetőt, mint a súlylökőt. Ez idén csak meséskönyvet írt — mondják, sőt olykor maga az író is így szabadkozik: Ez idén csak egy kis meséskönyvet írtam... Komolyabb munkára nem tellett... Idő? Tehetség? Akarat? Talán az idő. Negyvenoldalas meséskönyvet — versben, prózában — bizonyára rövidebb idő alatt lehet megalkotni, mint egy négyszáz oldalas regényt. Megalkotni — nem összeütni. Összeütni lehet regényt is: akad rá példa bőven. De negyven oldal — a számok ismét megtévesztőek. Nyílt — és sajgó — titok, hogy szépirodalmunk megjelenési példányszáma aggasztóan alacsony. Szépprózánkban ezerkétszáz—ezerötszáz példány, lírában nyolcszáz—ezer példány már becses eredménynek számít: elemzésre, kritikai méltatásra tart igényt. Gyermekirodalmunk jelesebb termékei az említettnél sokszorosan nagyobb példányszámban jelennek meg — visszhangtalanul. Összehasonlíthatatlanul nagyobb — és hálá- sabb — az olvasói tábor: tudok olyan, a Magyar Népköztársaságban kinyomtatott, de csehszlovákiai magyar szerzőtől származó leporellóról, amely kilencvenezer példányban jelent meg és elfogyott. Irodalmi berkekben, kritikai berkekben ki hallott róla? Gyermekirodalmunk bebizonyíthatóan és kimutathatóan egyaránt merít a népköltészet elévülhetetlen hagyományaiból és a költői fantázia modern útkereséseiből. Gyermekköltészetünk felismerte, s az utóbbi évek termése azt bizonyítja, hogy értékesíteni is tudja a nyelv újszerű lehetőségeit, keresi a modern hangot és ábrázolásmódot, s egyidejűleg következetesen vissza-visszatér a klasszikus formákhoz. Nagy általánosságban — igyekszik megőrizni az írói alkotás természetes és egészséges egyensúlyát. S ha vannak olykor túlzottan kirívó írói kísérletek, ezek sohasem a gyerekek kedvét keresik, hanem a hetyke, a mindenáron „másfélét” megcsillogtatni akarásból születnek. Kísérletek, amelyekben a modern hang és forma keresése az öncélú modernizmus hajhászásában ferdül, kísérletek, amelyekből a bravúros nyelvi megoldások helyett olcsó klapancia- bravúrok rikítanak ki s a kifejezési készség természetességét csináltságok, erőszakolt, görcsös szó- és gondolatfűzések torzítják el — ha mindez van, akkor sem történik semmi. A kritika hallgat, vagy feledve célt és olvasót, rokoni alapon buzgón helyesel. De végső fokon ez sem veszélyezteti az összhang kialakulását: az idő oldoz és megköt, érlel és szelektál, s ami megmarad, éppen mai, valódi modernsége révén válik majd klasszikussá. A gyermek könyvespolcán egyetértő, szépséges békességben megférnek egymással — hogy nemzedékek tükrében szemléljem gyermekirodalmunkat — a formai hagyományokhoz ragaszkodó Verseghy Erzsébet és Dávid Teréz, a népköltészet hagyományaihoz hű Dénes György, Tóth Elemér, a kedvesen közvetlen Ozsvald Árpád, a középnemzedékből kimagasló Simkó Tibor és Petrik József, a játékos kedvű Kulcsár Ferenc és a szépséges természetességgel mesélő Kovács Magda. Mind egyediek és megismételhetetlenül mások, mégis azonosak.
