Irodalmi Szemle, 1984
1984/6 - Rácz Olivér: A Büszke Macska (mese)
aznap a Vidám Parkban ebédeltünk, vendéglőben —, és amikor felálltunk az asztaltól és kisétáltunk a Duna-partra, akkor kezdett el megint szipogni. — Eszébe jutott, hogy kandúrka bandzsít. — Eszébe jutott, hogy elvesztette kandúrkát. Ott felejtette a vendéglőben, a széken. És mire visszamentünk, már nem volt ott... — És te mit csináltál? — kérdezte a kislány, és az ajka ismét gyanúsan megrándult. — Nyugi. Először is megpróbáltam kislány-anyucidat megvigasztalni. „De hiszen úgyis bandzsi volt”, mondtam én. „Igen, de én már szerettem őt”, mondta ő. — És aztán? — Nyugi. Aztán először is hazaküldtem a te kislány-Katicádat az ő anyucijával... — Jajmamussal. — Vele. — Miért? — Mert erős esküvéssel megfogadtam, hogy addig haza nem megyek, amíg meg nem találom kandúrkát. Ha a két lábam tövig lejárom, akkor is megkeresem. — És? Megtaláltad? A férfi elgondolkodott. — Hát tudod, eleinte nem is látszott olyan könnyűnek a dolog... Na igen. Ha jól belegondolunk: több, mint húsz esztendő távlatából... Hogy is volt? „Ne sírj: kerítek neked egy másik kandúrkát...” „De nekem nem kell másik kandúrka: nekem ez kell... A bandzsi szemecskéjével együtt.. Ebből este okos beszélgetés kerekedett. „Érdekes; mindig azt hittem, hogy a gyerekek csak a hibátlan dolgokat szeretik...” A konyha felől halk, dallamos hangon szóltak vissza: „Vannak hibátlan dolgok?” „Ügy értem, érzésem szerint ösztönösen irtóznak mindentől, ami eltér a rendestől. A szabályostól. A megszokottól eltérő emberektől is... Például a testi fogyatékosságoktól.” A konyhából ismét válaszoltak: „Ostobaság. Amikor a múltkor megrántottad a bokádat és napokig bottal jártál, másnap elkarmolta a fejesvonalzódat és négy napig arra támaszkodva bicegett fel-alá az előszobában. A gyerekek olyannak látják a világot, amilyen. És azt szeretik, amit megszerettek.” „Például kancsal kandúrkát?” Pongyola suhogott, enyhe kölniillat lengett. „Sokáig mászkáltál utána?” „Abban nem lett volna hiba: a bódés tíz lövés áráért egyből a kezembe nyomott egyet. De amíg használhatóvá tettem!... Egy álló órát vesződtem vele, amíg sikerült megfelelővé formálnom a szemét... Az egész kávéház engem figyelt. Azt hitték, begolyóztam. Vagy valami rejtélyes bűvészmutatványhoz készülődöm...” — Miért nem mesélsz, Jajapus? — Kandúrkán gondolkodtam. Tudod, hol találtam meg? A céllövő bódéban. Valaki ráismert és visszavitte. Kislány-anyucid aznap magához vette éjszakára az ágyába. Nem csoda: az ő kandúrkája volt a Világjáró Büszke Macska. És csak az ő kandúr- kájának volt kétféle szemecskéje a világ összes kandúrkái között. Egy zöld meg egy sötétkék... Hát ez volt a Büszke Macska hiteles története. A kislány elgondolkodott. Kis orrát felhúzva szemlátomást töprengett. Aztán összekulcsolta a két kis kezét az ölében, mint mindig, valahányszor nagy elhatározások voltak születőben. Amikor végül megszólalt, sóvárgó, epekedő volt a hangja: — Jajapus ... — Tessék! — Én is szeretnék egy kandúrkát... Nekem is lősz egyet? A férfi levette az orráról a szemüvegét, gondosan megtörölgette. Lehet három és fél dioptriával sikeresen célba lőni? És egyáltalán — osztogatnak még a céllövő bódékban sikeres találatokért kandúrkákat? — Hát, nem könnyű dolog ... De majd megpróbáljuk. — Jajapus! — Igen? — De én olyat szeretnék, hogy kétféle szemecskéje legyen!...
