Irodalmi Szemle, 1984

1984/6 - Kovács Magda: Csillámka (mese)

biztatta a legbuzgóbbakat, mire mindenki megszeppent és elcsendesedett. De a király ügyet sem vetve rájuk, ellépett nyájba verődött csoportjuk mellől. — Eddig úgy hittem, hogy egyedül a lányom dühöngő, most meg mintha az egész országon kitört volna a düh. Halljam, mi történt?! — fordult szigorú arccal a feleségéhez. De butélia asszonyság egy szót sem tudott szólni a zokogástól. Helyette Portviska szipogta el a nagy tragédiát: — Oda az arany üvegmosó! Elnyelte a föld! Csillámka ezt nem éli túl. . .

A királykisasszony már nem toporzékolt, erőtlenül, halványan feküdt az ágyán, magára hagyottan a tükrös szobában. Most, hogy ilyen csendesen feküdt, behunyt szemmel, elgyötört arccal, kiszolgáltatva a fájdalomnak, volt benne valami megható. A király és Kvarckristály hosszan vizsgálták ezt az új Csillámka-arcot, és mintha csak kincsre leltek volna, felujjongott a szívük, s elhatározták, bármibe kerül is, most hogy már tudnak e kincsről, nem hagyják többé elveszni.

Persze már rögtön másnap nyoma sem volt a megható bájnak Csillámka arcán. Toporzékolva ugrott ki az ágyból, amint fülébe jutott apja különös rendeletének híre; Burgundi ugyanis újszerűen pattogó magánhangzókkal és recsegő mássalhangzókkal kihirdette, hogy annak adja fele birodalmát és lánya kezét, aki megtalálja az arany .üvegmosót.

— Találják csak meg az arany üvegmosót, kapják csak jutalmul a fele birodalmat! Mit törődöm vele! De a kezem, az nem lesz senkié! Nem, nem és nem! — és szálltak, ■csattantak sűrűn a pofonok, amerre elviharzott.

De ezúttal hiába heveskedett, Burgundinak még a szeme sem rebbent, amikor erőszakkal odakényszerítette Csillámkát a trónszékre. — Most pedig fogadjuk a szerencsét próbálókat, ahogyan azt illik — mondta szorosan belekarolva, a másik oldalról meg Butélia asszonyság ült, áttörhetetlenül, mint egy eleven barikád. Csillámka haragos, villogó tekintettel ült ott, készen arra, hogy rögtön az első kérőnek nekiessen. — Mosolyogj, gyermekem — figyelmeztette Butélia asszonyság, aki képzeletben már látta is a sok ifjú herceget, királyfit. És jó példával járt elől a mosolygásban. De Csillámka nem mosolygott vele. így telt el a délelőtt, elmúlt a délután, megjött az este, de kérőt egyik sem hozott. Csillámka durcás arcának színe mérges-pirosba csapott, majd rémült- sápadtba. Ilyen még nem történt: sehol senki!

— Remélem, holnap több szerencsénk lesz — mondta bosszúsan az öreg király, amikor elköszönt a döbbent királynétól és a rémült királykisasszonytól. De másnap sem történt semmi. — Még ilyet! — hülledeztek az udvarban. És Kvarckristály, akiről mindenki azt hitte, hogy kezét-lábát törve rohan majd szerencsét próbálni, egyszerűen •eltűnt. — Ö, a gyáva — gondolt rá szikrázó szemmel Csillámka.

Végre a harmadik napon, amikor Csillámka már a vérpadra is szívesebben fellépett volna, mint a trónszékre, megjelent az első kérő. — Itt jön! — jelentették, s nagy izgalom támadt. Még Csillámka is felnézett egy pillanatra. Bár ne tette volna. Életében nem látott még olyan rossz arcú, foghíjas, kajla fülű, ferde orrú, félszemű és rongyos ruhájú teremtést, mint aki épp betántorgott a trőnterembe.

— Hukk! — lengette meg széles jókedvvel lyukas kalapját a királyi család felé.

— Ügy látom, jó helyen járok. Jöttem szerencsét próbálni. Ide a fele birodalmat, ide a lányt! —rikkantotta, s ezzel, mint aki jól végezte dolgát, végigvágódott a trónterem mozaikpadlóján, és már hortyogott is.

Csillámka kitépte magát apja karjából és zokogva elrohant.

— Engedi ennek a részeges alaknak, hogy szerencsét próbáljon? — kérdezte rosszat sejtve Butélia asszonyság, amikor rápillantott férje eltökélt arcára.

— Miért ne? Elvégre az egyetlen jelentkező — mondta zordan Burgundi, mire Butélia asszonyság elájult.

Három napot kapott a csavargó az üvegmosó felkutatására. Ezalatt sorra látogatta Üvegország mind a tizenkét kocsmáját, és nagyokat ivott újsütetű cimboráival a király zsebére. Víg énekszóval járták az éjszakákat. Nappal pedig az út menti topolyák árnyékában hortyogtak, a füves árokparton.

— Nem kell az arany üvegmosó! Nem 'kell! Csak küldd el, apám, a csavargót — rimánkodott Csillámka, s nem szégyellte többé a könnyeit, öntözte velük bőven a tükörterem márvány padlóját. De Burgundi hajthatatlan maradt.

— Talán meg sem leli, hisz nem is keresi — reménykedett Portviska, akinek majd meghasadt a szíve, látva Csillámka szégyenét, bánatát. Ekképp reménykedtek, kornya-