Irodalmi Szemle, 1984

1984/6 - Kovács Magda: Csillámka (mese)

doztak, sóhajtoztak a királyi udvarban, no meg kárörvendeztek is azok, akiket annak idején Csillámka megbántott. Voltak elegen. így múlt el három nap.

A negyedik nap reggelén, pontosan a kitűzött időben, víg cimborái kíséretében megjelent a csavargó. Most mintha még rútabb, még rongyosabb lett volna.

— Meglelted-e az arany üvegmosót? — kérdezte a király.

— Nem kellett azt meglelni, hisz el sem veszett soha. Ott van most is, ahová utoljára tette a királykisasszony. Rózsaszín fésülő köpenykéje bal zsebében. Bárki rájöhetett volna, ha gondolkodik egy kicsit — mondta a csavargó.

Erre mindenki meghökkent — csak nem? — s küldték a szolgálólányokat a köpenykéért. Hárman hozták nagy sebesen, s már messziről látszott, hogy sápadt az arcuk. Bizony ott volt az arany üvegmosó, a bal zsebben. No hiszen, támadt erre zúgás, morajlás, nevetés, handabandázás. Akadt dolguk jócskán az üveghegyeknek. A király földhöz vágta a koronáját, s paprikavörös arccal mondta: — Jól van, fiam, teljesítetted, amire" vállalkoztál, én is teljesítem az ígéretemet. Vidd a lányom, a tiéd, vedd a fele birodalmamat, az is a tiéd. — De a csavargó megrázta a fejét. — Nem úgy, király uram! Fele munkáért fele fizetség jár. Mivel nem kerestem, s úgy találtam, csak a fele jutalmat fogadhatom el. A királykisasszony kezét! — S már nyúlt is a királykisasszony kezéért, hogy magával vigye, ki tudja hová, merre, merthogy a csavargó ki fia, borja, nem tudta senki sem.

Csillámka csak akor döbbent rá, hogy apja valóban komolyan gondolta ezt az egész herce-hurcát, amikor hiába bújt hozzá könyörögve, nem védte meg a csavargó erős markától, de még el is tolta magától. — Menned kell, lányom — mondta csendesen —, ez törvény. Még egy törvényt nem szeghetsz meg. Isten áldjon! — ennyit kapott útravalóul a világszép, gőgös királykisasszony.

Ilyen lakodalmi menetet sem látott még a világ. A vonakodó, sikoltozó menyasszonyt a vőlegény úgy cibálta ki lépésről lépésre a szülői házból, mintha rabolta volna. Vidám nyoszolyólányok és vőfélyek nem kavarogtak köröttük, csak a madarak rebbentek riadtan odébb az út menti fákról, amerre civakodva elhaladtak. Csillámka felváltva harapott, rúgott, szitkozódott, rimánkodott, majd elalélt — semmi nem segített. A csavargó kivitte az országból.

Fél év múlva senki sem ismert volna rá az egykori királykisasszonyra. Férjével, a csavargóval nyomorúságos odúban élt, ahová megállás nélkül hullt a korom egy hatalmas gyárkéményből. Mindenen vastagon ült a szenny. Az élettelen, kopár tájon nem volt egyetlen fa, bokor vagy fűszál. Autóroncsok hevertek szanaszét, kitört ablakaikban pókhálót lengetett a szél. Csillámka eleinte azt hitte, hogy belehal, de mert csak tovább élt másnap is, meg harmadnap is, belátta, hogy kezdeni kell valamit az életével. Emlékezetében felidézte Portviska s a szolgálólányok mozdulatait, s őket utánozva, nagy üggyel-bajjal megpróbálta rendbe hozni az odút. Estére holtfáradt lett, s még csak az az öröme sem volt meg, hogy munkája nyomán rend és tisztaság támadt volna. Megfoghatatlan, tűnődött magában, pedig pontosan úgy csináltam, mint Portviska, vagy a lányok. Szegény királylány, semmit sem tudott a munkáról: az izom-, az ideg- s az agysejtek pompás összjátékáról. Csak csapkodott, verdesett céltalanul, mint egy sebzett madár. Sok időbe tellett, amíg kialakult benne az a képesség, hogy elrendezhesse maga körül a világot. Megszabhassa a dolgok rendjét. Pályára helyezhesse, s mozgásban tarthassa azokat, mintha parányi bolygók lennének egy megszabott rendszerben, keringve a központi erő körül. Sok időbe tellett, de végül sikerült. — Én vagyok az erő — nézett körbe olykor büszkén, de csak titokban, nehogy a csavargó észrevegye csodálatos belső átalakulását.

Ügyesen, fáradtság nélkül végezte napi teendőit. Kitakarította az odút, kifényesítette a szegényes bútorokat, lehúzta a csavargó sáros cipőit, ha az részegen végigvágta magát az ágyon, zúgolódás nélkül tűrte a se vége, se hossza szidalmakat. Hajnalban kelt, megelőzve a napot, vizet hordott, udvart söpört, ablakot fényesített, ajtót mosott, padlót sikált, s közben magával egyáltalán nem törődött. Ruhája elrongyolódott, haja kócosán hullt az arcába, egyszer se fényesítette ki magát, rá sem kívánt nézni az arany üvegmosóra.

De hiába szorgoskodott, hiába törte magát, a csavargónak nem volt hozzá egyetlen jó szava sem. Szidta, korholta egyfolytában, fújt rá dühösen. Még szerencse, hogy gyakran eljárt otthonról. Néha napokig nem látta, ám amikor újra meg újra előbukkant,