Irodalmi Szemle, 1984

1984/5 - Dobos László: Sodrásban (IX.)

— Nesze semmi, fogd meg jól, és akkor most mi a további teendő? Most mi történjék, Jeromos?

— És aztán?

— Aztán, aztán!... Előbb összegezzük a dolgokat: már városi hivatal is tud rólunk, ■ez evidens. Másodszor: itt is bizalommal vannak irántunk. Most már csak gazda kell, az, aki megcsinálja, érted? Mert így senkié, nem evideálják, nincs könyvelve. Ez persze szerencse is, leegyszerűsíti a dolgokat, nem kell osztozni senkivel, nincs veszélyeztetve ...

Elalvás előtt a bicegő pallér jön elő szivarfüstjével. Jön, és várja, állítsa meg valami szó. Füst szürkíti a feleség hófehér bőrét is.

— És folyik, folyik az idő — azt motyogja félálmában az asszony.

Másnap reggel a pallért keresi.

— Papír van?

— ígéret, elvi támogatás.

— Az kevés! Ide anyag kell: tégla, homok, mész, szurok, gerendák, ablak, ajtó és emberek.

— Az a beomlott házrész nincs a nyilvántartásban.

— A kitelepítési hivatal biztos tud róla, persze az már megszűnt.

— Kihez menjek? Tanácsoljon. ___________________

A szivar vége lefittyed húsos szájában.

— Nekünk sincs pénzünk, a házkezelőségnek. Ezek a házak mindent elnyelnek, láthatja. A Dárius kincse is csak az ajtófélfára lenne elég. Már mi is csak úgy dolgozunk, szimuláljuk a munkát. De hát próbálja meg, Medeket keresse, tőle függ. Nagy góré.

Medek a háború után nyomozók szabvány bőrkabátjában áll az irodájában, széles arcú, apró szemű ember. Mogorván, gyanakodva nézi Jeromost.

— Hallgatom, fiatalember — mondja.

— A segítségét kérem, Medek elvtárs ...

Jeromos messziről kezdi, a tisztségeiről beszél, aztán napi munkájáról: nincs hol készülnöm, nincs hol lennem, nagyon nehéz így nagy dolgokat produkálni, az igazi tudományosság...

— Szülei?

— Kisparasztok, keletiek vagyunk.

— Apja?

— Már belépett a szövetkezetbe.

— Kérem, én a tiszta munkát szeretem. Beszéltek magának rólam? A pallér vagy valaki más?

— Nem.

— Belügyes voltam a legnehezebb időkben, negyvennyolctól ötvenkettőig, a szocialista államvédelem első korosztályához tartozom. Ma már sokkal könnyebb tisztán látni a frontokat. Betegség miatt hagytam ott, az idegeim. Azért mondom ezt, mert sok mindent beszélnek rólam a hátam mögött. Akármilyen ügyeknek itt nem fogom pártját. Életemben én csak a rossznak ártottam. Ezért kérem, kétoldalnyi terjedelemben írjon le magáról mindent, tisztán akarok látni. Ha a mi emberünk, segítek. Holnap kettőkor várom. Végeztem.

Három nap múltán ilyen szűkszavú volt a telefon is:

— Reggel hétkor a helyszínen várom. Végeztem.

Mire Jeromos odaér, Medek már ott áll, és cipője orrával a porban rajzolgat. Rámosolyog a férfira, most látni, felső fogsorának közepén furcsa hézag van.

Ébred az udvar, az egyetlen klozett előtt hárman várnak, csinos, harminckörüli asz- szony s két férfi. Néhány lépésre tőlük bajszos öregember krákogva köpködi magából a nikotint, a lépcső alatti lakásból öblös, mély táskával buszsofőr indul munkába.

— Hogy keveredett maga ide?

— Kereséssel. Ráakadtam, mondaná enyhítő mosollyal Jeromos, módszeresen jártam az óvárosi utcákat, parttól partig, azután az udvarokat vettem sorra. Így.

A mosoly nem ér a szájára, elszárad valahol félúton a lélek bizonytalanságában. Jeromos nézi a férfi arcát, várja a biztatást. Medek tekintete felrebben.

— Jobbat is érdemelne.

430