Irodalmi Szemle, 1984
1984/5 - Dobos László: Sodrásban (IX.)
— Nyolc évvel ezelőtt még lakták. — Lehetséges, de a mi evidenciánkban már nincs benne. — És akkor most ki a tulajdonos? — A háború előtti telekkönyv szerint a németé, a kisajátítási törvény szerint az államé, gyakorlatilag senkié. Senkiföldje. Ne feledje, háború után vagyunk, egy dzsungelt örököltünk. Biztosan ismeri a város múltját. Én itt születtem, ismerem. Bitorlója volt ennek a városnak sok, de gazdája kevés. A Duna soron nézze meg a magyar nagyurak palotáit, a Védcölöp úton a német villákat. Mióta van itt? — Negyedik éve. — Kevés ilyen város van, ahol ennyi a palota. Nézze csak meg jobban, paloták, néhány bérház, a többi iparos meg kereskedő kis ház és persze proletárkolóniák, Dornkappli, a Liget. Nagy hírességünk volt a lumpen, a kurvautcák, Zsidó utca... Egy biztos, ezt a történelmet nem akarjuk folytatni, először is megtisztítjuk ezt a várost mindenféle szennytől, és kisajátítjuk a történelemtől. Leengedjük a nagy drapériás függönyt, meghúzzuk a piros vonalat, más időszámítás kezdődik itten... Jeromos türelmesen bólogat a meghallgató asszony mondataira, de érzi, ujjai ráizzadnak a kérvény papírjára. — Tudja — folytatja —, ez a város sokszínű volt, olyan cifra rongy, zsibvásár, csak enni-inni, sok nyelven karattyolni. Ennek véget vetünk, a győzelem ruhájába öltöztetjük, felzárkózunk a győztes városokhoz. Helyesnek tartja ezt az elvtárs? — Természetesen. — Nincs Sztálin-szobrunk. Ügy beszélek, mint elvtárs az elvtárssal, nem szégyenünk ez? Az ő segítségével vívtuk meg felkelésünket, sajnos, későn kaptak észbe az elv- társak. — Igen, Sztálin szobra nagy dolog — szól bátortalanul Jeromos —, talán gyűjtést is rendezhetnénk, mindenki adakozna. — Már eldöntött ügy, a nemzet nem lehet hálátlan. — Tudom, az én dolgom semmiség ehhez képest, mégis, a kérvény, a lakás, kérném ... Az asszony arca ismét olyan, ahogy az első pillanatban fogadta a férfit: megenyhül- ten anyás, jóságos. — Értem az elvtársat, türelmetlen, látom. Hogy ne essék köztünk félreértés, mi itt osztályszempontot érvényesítünk. Eszerint a megoldásra váró első feladat: a proletariátus. Ezt tudnunk kell, ha maga kommunista, nem gondolkodhat másként. A szempontokat mindig tisztán kell látnunk. Honnan jött? — Messziről, az ország másik végéről. — Keleti? — Igen. — Rokonai nincsenek itt? — Senki... Csak valami nagyon távoli. Greguš őrnagy, szintén felkelő, partizán. — Nem ismerem — mondta gondolkodva —, lakást nem adhatok az elvtársnak. Egyszerűen nincs. Csak a legsúlyosabb eseteket evideálhatjuk. Itt csak elvi támogatásról lehet szó, komisszió elé viszem az ügyét azzal, hogy hivatalunk elvileg támogatja az elvtárs szándékát. Ilyen értelemben írja át kérvényét, elvi hozzájárulásunkat és támogatásunkat kéri. Válaszként mi csak annyit mondhatunk, hogy elvben nincs ellene kifogásunk. Megértett? Felelőtlenség lenne más terhet vállalnunk ez ügyben. — Igen, igen — e két szóval hátrál ki Jeromos az irodából. Lobogással megy, úgy érzi, ez a beszélgetés is valami nagyobb vérkörbe kapcsolta. A lakáshivatall elvtársnő a második ember, aki felelősen viszonyul az ügyéhez, bizalmasan közlékeny: elé teregeti gondjait. Azt mondja, ami van. Nincs póz, nincs hivatali magasság, gondok vannak. Este hanyatt fekszik az ágyon, Sztálin szobrára gondol: hogy lehet őt élete teljében bronzba vagy kőbe merevíteni? Lángészről hogy lehet szobrot formálni? — Elvi támogatást kaptunk — újságolja feleségének. — Az mit jelent? — Az elvtársaknak nincs ellene kifogásuk, elvben támogatják a kérésünket, ilyen értelmű kérvényt kell írni.
