Irodalmi Szemle, 1984
1984/5 - Dobos László: Sodrásban (IX.)
csak azt mondom, az igazság eljön, és rend lesz. Öt gyerek, az öt gyerek, azoknak nem lehet akármit bebeszélni, az ilyet csak a sor elejére állíthatják. — Az is ember, aki egyedül van, az is igazság, nem? Az ajtónyitás félbeszakítja a beszédet. Jeromos szemérmetlennek tartja ezt a kéretlen kirakodást. Mi is háltunk hatan egy szobában, egy ágyon ketten-hárman is, mégsem szaladtunk a hivatalba siránkozni. Voltunk. A nyomorral nem hivalkodtunk. A nincs- ielenséget anyám egyetlen mondattal hidalta át: „Majd lesz ...” Ebben a helyiségben mindenki magát magyarázza. Persze alapjában én is azt teszem, a mai nappal beálltam •a kérelmezők sorába. Kialakult egy történelmileg szükséges helyiség,ahol csak kérni lehet. Csak ezt az egyet lehet tenni, felpanaszolni, és kérni... Ismét ajtónyitás, Jeromos tesz egy bizonytalan lépést, hebeg is valamit a kérvényről, •senki sem figyel rá. Türelmetlen, de úgy érzi, itt el kellene mondani a dolgok lényegét, a helyzet tulajdonképpeni okát. Hogy mindennek oka van, hogy minden rossz valahol régen, még a mi életünk előtt kezdődött, s hogy életünknek ne csak ezt a rossz pillanatát lássuk, mert az idő nagy folyamában nemcsak a gondok, nemcsak a percek panaszai vannak. Most a türelmet kellene tanítani, a miérteket, hogy várjon mindenki •a sorára. Meg kellene hirdetni a társadalmi türelem programját... Az ajtónyitás, nagy oldalú könyv lapozása; egy ember egy írott oldal. Mióta itt áll, már tizenhármán mondhatják bajukat, még tizenhetet kellene lapozni, hogy én is sorra kerüljek. Nem várja ki a maga idejét, elmegy. A szemináriumon az itt hallott panaszokat mondja a tudat és a lét szoros összefüggésének magyarázataként. A hallgatók kétkedve fogadják történeteit, az az érzésük, hogy eltér a tárgytól. Másodszor is beáll a várakozók sorába. Makacsul ragaszkodik szándékához: személyesen akarja átadni a kérvényt, kézből kézbe. S a döntést is akarja tudni. A várakozók libasora körbekanyargott a szobán. Hullámosán, ahogy a kígyó kúszik, előremozdult és leimerevedett, s minden előrelépésnél végigfutott valami remegés a soron. Egy ember zavarta meg ezt az önként vállalt fegyelmet, furcsa, régies eleganciával. Barna táskával a kezében egyenesen bement az ajtón. Megremegett a kígyótest. Még két nő tette ugyanezt, csak koppantottak hármat, és megnyílt az ajtó, a düh és a mellőzöttség görcse után, darabjaira tört a libasor. — Disznóság — ez volt az elindító szó. Nyomásuk alatt bevágódott az ajtó, odahullottak a meghallgató asztalára: — Burzsujok? — kiabálták. — Még most is nekik áll a világ, fel kell akasztani ;a protekciósokat. Jeromos az asztal sarkát fogva kiabált: — Ez nem marxista dolog, ilyen funkcióban csak a marxizmus szerint lehet élni... ifin követelem, hogy tartsák be a marxizmust. Mikor harmadszor jött, már más meghallgató ült az asztalnál. Törött arcú nő vette Ikezébe a kérvényt. — Hol dolgozik az elvtárs? — Tudományos dolgozó vagyok, tanítok. — Konkretizálja a kívánságát! — A Honvéd utcában egy romos házrészt szeretnék elintézni, azaz rendbe hozatni. 'Mindössze egy szoba az egész, de most csak a falak állnak, tető kellene, ajtó, ablak. Utánajártam a dolognak, egy kitelepített német festőművészé volt a ház, így nincsenek meg a feltételek, hogy tudományos szinten végezzem a munkámat. A nő anyásan mosolyog a férfira: — Hogy segítsek magán? — Ha megkaphatnám, így könnyítenék is az elvtársak munkáján, s így az én ügyem megoldódna. A meghallgató asszony szokatlan térképet terít az asztalra, s hozzá valami jegyzéket: Megkeresik az utcát és sorra az udvarokat: negyvennégyes szám, mennek végig az udvaron, minden egyezik, de a romos házrész nincs, a lakott rész kicsinyke négyszög, -S ezzel vége. A német festőművész után ennyi maradt az utókorra, egy négyszög. — Amit kér, az hivatalosan nem létezik, nézze meg jól. — De hisz mindennap elmegyek oda, győződjenek meg . .. — Elhiszem, de hivatalosan nem létezik.
