Irodalmi Szemle, 1984
1984/5 - Dobos László: Sodrásban (IX.)
megváltozol, és akkorra más lesz a viszonyod tszménkhez... Próbáld elképzelni, enélkül nehéz, meg kell tanulnod képzelődni is. Igazán ez lesz a közös élményünk, álmunkban sem reméltük, hogy ez itt így az ölünkbe hull. Fel is szólítalak: ne mosolyogj rajtam, hanem fantáziálj, kötelezően. Kényszerítsd magad, akard, hogy legyen házunk. Nekünk magunkból kell kikaparni a jövőt, előbb a lelkűnkből... A látvány a beszéd útjába áll, a lelkendező szavak társak nélkül pusztulnak. Zavaros, összevissza képek remegnek az asszony elé, holtak arca, árvizek, nyomorék katonaarcokon a pusztulás torzképei... — És ha visszajön a német? — Gyerekség. — Idegen ház, másé, meg is átkozhatták, az ilyen házban nem lehet áldás, a német is ember, Jeromos ... — Most legyőzöttek, jogot is vesztettek ... Mi sem nézhetünk mindig csak másokat, e pillanatban a magunk élete a fontos. — Légyen ... — Az élet nevében tesszük, a mi életünknek is helyet kell szorítani, nem? Számunkra ez most honfoglalás, így kell felfogni... Mi a kommunizmus jogán vagyunk itt, az eszme hatalmaz fel bennünket. Egy gerendán a férfi bemászott a romhalmaz tetejére. — Mit akarsz? — Elkezdem. Téglát és deszkadarabokat dobált az egyik sarokba. — Minek ez? — Itt lesz a vaságy, ennél a hátsó falnál, a kályha pedig itt a sarokban, mellette a mosdó, gyönyörű szoba lesz. Az asszony kiégett ablakkeretben áll, szótlanul nézi a másik igyekvését, arca meggyűrt gyolcsvászon. — S ha elkészül, csapunk egy rendes házibulit, amilyet még senki sem csinált, kis lakodalmat, szocialista házszentelőt. Az lesz a háziasszony-szentelő is, székre állva fogunk énekelni. Egymást fényképezik a szembogarak, s ha valaha egymás mellé tennék a képeket, hitetlenkedve néznék: milyen távol voltak e pillanatban egymástól. Jeromos már házon bévül érezte magát, s lelkendezve egyensúlyozott a romhalmaz tetején, az asszony elmeredve nézte a lehetetlen képet: ő most a kételkedés festménybe illő arca. S tépe- lődve kérdezné: ismeretlen erő vagy a véletlen préselt bennünket ebbe a csupa fal udvarba? Ez zsákutca. Itt vagyunk, ám innen sehová sem vezet ösvény ... Megrándul a teste, mozdulna, de egy helyre fogják a néma kérdések: „Hogy jutunk ki innen, Jeromos?” „Hogy kerültünk ide?” ..Miért hoztál ide?” Testén nincsen egyetlen idegszál sem, ami érzékelné a környezetet; falak, gyűrődik kicsire az arca, s azok is valahol mélyen lenn; kút fenekén vagyunk, onnan nézünk, ismét a képtelenség állapota, ismét valami nagy, alaktalan tömeg előttünk. — El tudod itt képzelni a telet? — szól ki bévülről Jeromos. — Füstölni fog a kémény, és itt havat is lehet lapátolni. Örülsz? Mondd, hogy örülsz! — Ismét belerohantunk egy alagútba. — De képzeld el. — Ez itten a sehol, ez itt a semmi, Jeromos. Ez már a hányadik nullpont? Nem tudok örülni, mert először is itt van a német festő. — De hisz nem ismered. — Mindegy, el tudom őt képzelni, a keserűségét, mégiscsak a másét foglaljuk el, nem? Rátelepszünk egy ismeretlen életre, s magunk alá akarjuk temetni. Te itt is győztes vezérként viselkedsz, belépsz a házba, és már otthon vagy, egyetlen mozdulattal. Kisajátítod azt, ami sohasem volt a tiéd. Én nem ezt akarom, én minden este valami szépet képzelek a következő napról, és sohasem az történik: a következő napok mindig csak elvesznek belőlem. A férfi makacs mozdulatokkal szedi maga alól a téglákat, lassan veszti magasságát, fogy alóla a romhalmazdomb.
