Irodalmi Szemle, 1984
1984/5 - Dobos László: Sodrásban (IX.)
— Azt kell tennünk, ami szükséges, nem? — mondja az ablak felé. — A szép csak abból születik, amit cselekszünk, nem? — Mi haszna ennek, amit teszel? — Lemérjük a falak hosszát, tudni szeretném az alaprajzot, tisztába akarok lenni a helyzettel. — De hisz nem Is a mienk. — Előbb gondolatban kell magunkévá tenni. Vagyis: valahonnan el kell indulni, nem? Gyönyörű nagy szoba, nézd, három falhoz állíthatunk bútorokat. — Valahol otthagyunk egy házat, itt meg a romok közt kaparászunk. — Nem érted ezt? — Nehezen. — Ez a téglahalom itt több, mint az otthoni házatok, itt teremtünk, otthon pedig •csak kapnánk. — Otthon is tehetnénk ugyanezt. — Itt minden közelebb van, ez itt a történelem arcvonala, itt jobban érzékelhetjük a változás nagyságát. — Akkor most mi legyen? — Megfogalmazunk egy kérvényt. — Megint kérvény. — Ez még csak a második. Minden kezdődik elölről:, alulírott... Tisztelettel kérjük •az elvtársakat, tekintettel arra, hogy már hosszú hónapok óta egy tanítói szobában húzzuk meg magunkat, ahol is tulajdonképpen ágyrajárók vagyunk, ami a helyi iskola pedagógiai tevékenységének a színvonalát rontja. Az elvtársak értsék meg, a számunkra ez nem lehet Így perspektíva, mi nem szeretnénk veszíteni optimizmusunkból. Mi nem nyafogunk, származásunktól idegen az ilyen megnyilvánulás. Mi kész dologra megyünk, a Honvéd utca negyvennégyes szám alatt megfelelő helyet találtunk, az épület bombatámadás utáni állapotban van, de mi így is vállaljuk, hogy megkönnyítsük az elvtársak munkáját, mi nem polgári kényelemre vágyunk ... — Minek ez a sok szöveg? — Hogy lássák az elvtársak, mi tiszta képlet vagyunk, velünk nem kell sokat foglalkozni. — És hová akarod elküldeni? — Azt még nem tudom, legjobb lenne megkerülni a bürokratákat, és egyenesen az elvtársak kezébe adni. A pártnak. Hisz úgyis oda fut össze minden, egyenesen a központba. — Megmosolyognának, ez is jellemző rád, ez az őskori naivitás, te azt gondolod, a központ fogja majd tárgyalni az ügyünket. — A központnak mindenről kell tudnia. Határozott mozdulattal a táskába kerül a kérvény, a remény első mozdulata ez: önvigasztalás. Jeromos gondolatait az indulat hajtja, igazságérzete; naponta többször is megteszi az utat a központig, de csak képzeletben. Magabiztossága cselekvésre ösztökéli, nyílt, őszinte beszédre, ám az út közepén megtorpan. Most látszik, életének körei behatároltak, elszánásait, radikalizmusát csupán ösztönei emelik bizonytalan magasságba. Az lenne a normális, ha a kérvények saját lábukon mennének a címzetthez; bekopognának, meghajolnának, bemutatkoznának, s lefeküdnének az asztal közepére. így. A papírnak tudnia kell az emberi természetet, legyen tiszteletadó és igazmondó, e két dologhoz nem kell alázkodnia, elég a fejek bólintása. Jeromos naponta elmegy a német festőművész valamikori házához, megbizonyosodni, és tovább szőni a terveket. A szoba közepéről már eltakarította az omladékot, minden alkalommal lelépi a falak hosszát, ahogy valamikor a földeket mezsgyekőtől mezsgyekőig. Most veszi birtokába az ismeretlent, s erősödik az érzés: mi enélkül nem tudunk lenni, nekünk ez kell. Az ilyen dolgokat tulajdonképpen postán kellene intézni: Ez a normális megoldás, voltaképpen nem is tudja, kihez forduljak, úgy bekerülne az iktatóba, s onnan az illetékes elvtárshoz ... Az illetékes elvtárs, igen, ez így pontosabb. Ismét új szó ragad gondolataiba: illetékes. A hosszú utcaudvar alsó részén is van egy borospince, néhányszor már ide