Irodalmi Szemle, 1984

1984/5 - Dobos László: Sodrásban (IX.)

— Azt kell tennünk, ami szükséges, nem? — mondja az ablak felé. — A szép csak abból születik, amit cselekszünk, nem?

— Mi haszna ennek, amit teszel?

— Lemérjük a falak hosszát, tudni szeretném az alaprajzot, tisztába akarok lenni a helyzettel.

— De hisz nem Is a mienk.

— Előbb gondolatban kell magunkévá tenni. Vagyis: valahonnan el kell indulni, nem? Gyönyörű nagy szoba, nézd, három falhoz állíthatunk bútorokat.

— Valahol otthagyunk egy házat, itt meg a romok közt kaparászunk.

— Nem érted ezt?

— Nehezen.

— Ez a téglahalom itt több, mint az otthoni házatok, itt teremtünk, otthon pedig •csak kapnánk.

— Otthon is tehetnénk ugyanezt.

— Itt minden közelebb van, ez itt a történelem arcvonala, itt jobban érzékelhetjük a változás nagyságát.

— Akkor most mi legyen?

— Megfogalmazunk egy kérvényt.

— Megint kérvény.

— Ez még csak a második. Minden kezdődik elölről:, alulírott... Tisztelettel kérjük •az elvtársakat, tekintettel arra, hogy már hosszú hónapok óta egy tanítói szobában húzzuk meg magunkat, ahol is tulajdonképpen ágyrajárók vagyunk, ami a helyi iskola pedagógiai tevékenységének a színvonalát rontja. Az elvtársak értsék meg, a számunkra ez nem lehet Így perspektíva, mi nem szeretnénk veszíteni optimizmusunkból. Mi nem nyafogunk, származásunktól idegen az ilyen megnyilvánulás. Mi kész dologra megyünk, a Honvéd utca negyvennégyes szám alatt megfelelő helyet találtunk, az épület bombatámadás utáni állapotban van, de mi így is vállaljuk, hogy megkönnyítsük az elvtársak munkáját, mi nem polgári kényelemre vágyunk ...

— Minek ez a sok szöveg?

— Hogy lássák az elvtársak, mi tiszta képlet vagyunk, velünk nem kell sokat foglalkozni.

— És hová akarod elküldeni?

— Azt még nem tudom, legjobb lenne megkerülni a bürokratákat, és egyenesen az elvtársak kezébe adni. A pártnak. Hisz úgyis oda fut össze minden, egyenesen a központba.

— Megmosolyognának, ez is jellemző rád, ez az őskori naivitás, te azt gondolod, a központ fogja majd tárgyalni az ügyünket.

— A központnak mindenről kell tudnia.

Határozott mozdulattal a táskába kerül a kérvény, a remény első mozdulata ez: önvigasztalás. Jeromos gondolatait az indulat hajtja, igazságérzete; naponta többször is megteszi az utat a központig, de csak képzeletben. Magabiztossága cselekvésre ösztökéli, nyílt, őszinte beszédre, ám az út közepén megtorpan. Most látszik, életének körei behatároltak, elszánásait, radikalizmusát csupán ösztönei emelik bizonytalan magasságba.

Az lenne a normális, ha a kérvények saját lábukon mennének a címzetthez; bekopognának, meghajolnának, bemutatkoznának, s lefeküdnének az asztal közepére. így. A papírnak tudnia kell az emberi természetet, legyen tiszteletadó és igazmondó, e két dologhoz nem kell alázkodnia, elég a fejek bólintása.

Jeromos naponta elmegy a német festőművész valamikori házához, megbizonyosodni, és tovább szőni a terveket. A szoba közepéről már eltakarította az omladékot, minden alkalommal lelépi a falak hosszát, ahogy valamikor a földeket mezsgyekőtől mezsgyekőig. Most veszi birtokába az ismeretlent, s erősödik az érzés: mi enélkül nem tudunk lenni, nekünk ez kell.

Az ilyen dolgokat tulajdonképpen postán kellene intézni: Ez a normális megoldás, voltaképpen nem is tudja, kihez forduljak, úgy bekerülne az iktatóba, s onnan az illetékes elvtárshoz ...

Az illetékes elvtárs, igen, ez így pontosabb. Ismét új szó ragad gondolataiba: illetékes. A hosszú utcaudvar alsó részén is van egy borospince, néhányszor már ide