Irodalmi Szemle, 1984

1984/5 - Dobos László: Sodrásban (IX.)

SODRÁSBAN (IX.)

Az asszony riadt szemmel követi a férfit, először járt itt. Ebben az utcában nagy fakapuk jelzik az erőt, vállaikkal ők tartják a házak elejét: egyszerre árasztanak melegséget és idegenséget. Az asszony azt képzeli, hogy az udvarok zártsága szépséget őriz, virágoskertek, pázsitok, díszfák, fehér ajtók és ablakok — nyugalom. Vagy ha ez nem, akkor valami takart titokzatosság.

Fáradt, nehéz levegő csap az arcába, ahogy belépnek a kapun: konyhák szaga, szennyvíz, kiterített izzadt alsóneműk, nedves hálószobák, klozett, aláázott falak, omló' vakolat szaga fojtja a lélegzést. Hosszú udvaron mennek, vállukig is alig érnek az ablakok. Jobbra öregasszony, sámlin ülve tökmagot rágcsál, a túloldali konyhában két nagy fejű gyereket etet egy kövérkés asszony. Végtelennek tetszik az udvar, s mindegyik ajtóban áll valaki.

Bámuló szobrok.

Némán, köszönés nélkül, alázkodva mennek el mellettük. Érzik, csak menni lehet, a megállást érdeklődő gesztusként értenék. Itt minden kérdő tekintet befelé néz, saját sorsának mozdulását reméli a jövevénytől:

— Győzelmes bevonulás — mondja halkan az asszony.

Négy lépcső felfelé, aztán düledező vaskerítés, kert, ágyás maradványai, s már felülről nézhetnek lefelé.

— Itt már jobb a levegő — jegyzi meg a férfi.

— Négy lépcsővel feljebb, igen, ez már magaslati... Utcaudvar. — Gúnyos akar lenni az asszony, de sírás remeg a szája szélén, könnyfüggöny töri meg a lenti képet, így tompább a bámuló szobrok arca, s egy lépéssel hátrább is húzódtak, hogy ne lássák az: újonnan települők tanácstalanságát.

— Ez itt kiemelt része az udvarnak — magyarázza békítőn a férfi. — Eltakarítjuk a szemetet, s hozunk ide otthoni virágot... Kedved szerint.

Nézik a házat, földszint, emelet: keskeny, magas doboz: csonka torony. Ezt már lakják. Lent konyha, fent egy szoba. A német festőművész ehhez építette hosszúkás, műtermét, s efölött volt a valamikori terasz. A felső szobába egy külső lépcsőn csak erre lehetett közlekedni. A háború utolsó hónapjaiban találat érte a házat, a terasztető beomlott, most két vastag deszkán járnak hálóhelyükre a háziak.

— Ez lesz a házunk — mondja mosollyal a férfi —, mit szólsz? Biztatott a pallér is, elmegyek az elvtársakhoz, és elmagyarázom nekik a helyzetet, ők talán még nem is látták ezt... Megkérvényezzük.

Az asszony értetlenül nézi a romhalmazszobát. Ismét egy új helyzet: el kell foglalnunk egy valamikori élet maradványait, ha lenni akarunk ... Beomlott tető, földig ázott falak, a gerendák közül csalánszárak nyúlnak a fák magasságába. A reménység sátánpofája néz az asszonyra, összedőlt az álmodott ház. Az asszony megcsúfolva áll, gondolata nincs, tekintete menekülne, de az is csak a kormos falak tetejéig jut.

— Megkérvényezni? — beszél maga elé. — Ezt is meg kell kérvényezni, a semmit?'

— Persze. Ez város, itt nem lehet csak úgy. És most hunyd be a szemed — kedveskedne a férfi —, képzeld el mindezt újjáépítve, új ablak, ajtó, a falak kifestve, villany, meleg. És a saját kezünk munkája nyomán. Mi fogjuk felépíteni, ketten. Nagy érzés, lesz, házat építenünk magunknak, óriási lehetőség, s mire elkészül, te átnevelődsz,

Dobos László