Irodalmi Szemle, 1984
1984/5 - Mészáros Károly: Géáúr Budapesten (novella)
A tolmácsnő már éppen intézkedni akart, amikor Géáúr gyors mozdulattal kivette kezéből a kulcsot, és ezt hadarta: — Hagyja csak... Jól lesz ez így... Azzal faképnél hagyta a társaságot, és a felvonó felé indult, ahol már többen várakoztak. — A vacsoránál találkozunk! Ne felejtse, hétkor lesz! — kiáltott még utána a kis tolmácsnő. Természetesen úgy, hogy a másik kettő is értse. Géáúr nem válaszolt. Csak bólintott. 3 A szoba kényelmesnek látszott: kis előszobával, fürdővel és mosdóval volt ellátva. Két oldalán egy-egy ágy. Mivel barátunk nem tudhatta, hogy egyedül marad-e a szobában — bár ebben nagyon reménykedett —, hosszasan válogatott az ágyak között. Végül is a bal oldalinál kötött ki, mert azt a ruhásszekrény némileg védte a bejárattól... Kirámolta bőröndjeit, ruháit a szekrénybe rakta. Majd a kéziratai akadtak a kezébe. Beléjük nézett, lapozgatta őket, aztán komótosan kirakta az egészet az ágy melletti .asztalkára. Leült az ágy szélére, és elmélyülten olvasni kezdett. A kézirat hosszú tanulmány volt egyik tragikusan elhunyt, jeles költőnkről. A tanulmányban különösen sok szó esik egy bicskáról, amely valaha a költőé volt, s most barátunk, Géáúr birtokában van. Az írás kimutatja e gyöngyház nyelű bicska fontos szerepét a költő életében és költészetében. Még édesanyja adta a kezébe, miután megszülte, a költő később mindenkit le akart szúrni vele; különösen a nőket, ha erre .a történelem parancsot adott volna neki. De tovább is mehetünk. Egy fejezettel odább azt fejtegeti a tanulmány szerzője, hogy miért nem érezhette magát a költő bűnösnek, amikor leszúrt egy embert (ne színezzük a dolgot). A válasz egészen egyértelmű: mért nincs bűnünk, ha van? Géáúr — mint ez ideig is mindig — hosszasan eltűnődött a dolgon. Forgatta a kefében a gyöngyház nyielű bicskát, amelynek éle már eléggé kicsorbult, a rozsda is marja. Ezzel valakit leszúrni? Hm... Ügyesnek kellene ahhoz lennie! Néhai elődünk fölöttébb ügyes volt... A bicskát egy hosszú X-beli utazása alkalmával szerezte egy szabótól, aki ereklyeként őrizte. Géáúr könnyen meggyőzte az öreget, hogy úgyis világvége lesz, nincs értelme ereklyéket tartogatni. A szabó megriadt, és oly buzgó lett az adakozásban, hogy egy ócska, szakadt nadrágot is rá akart erőszakolni barátunkra, mondván, hogy azt is a néhai költő viselte. Utolsó látogatásakor hagyta itt, tudja, amikor a szanatóriumba ment; cserébe egy fekete öltönyért. A szakadt nadrág zsebében találta a bicskát. Barátunknak csak a bicska kellett. Gyöngyházába Don Quijote és Sancho Panza volt bevésve. A költő barátai lehettek. Bár ők sem tudták kiszabadítani a hét toronyból, ahová végső kétségbeesésében menekült. Ott viszont hosszú költeményekben panaszolta el, hogy már nincs se kése, se kenyere (vak, vak, vak), és lemondott minden vagyonáról néhány darab tűzifáért. Géáúr nem tagadja, hogy új szempontok is felmerültek értekezésében, de majd az Irodalomtörténet dolga lesz eldönteni, kinek van igaza. A tanulmány alapos, csaknem tíz ív terjedelmű, három példányban legépelve. Nem titkolja, hogy kiadót keres művére. Talán ebben a városban sikerül elintéznie ... Valami zörrenésre ébredt. A szobában sötét volt, mint a túlvilágon. Az éjjelilámpa kapcsolója után kotorászott. Felkattintotta. Megdöbbenve látta, hogy szétszórt kéziratlapok lepik el az asztalt, az ágyat; a padló is telis-tele volt megsárgult lapokkal. Vérbe borult szeme előtt sűrűn teleírt papírok lebegtek, zizegve, mintha neki suttognának valamit; oly rémísztőek voltak, dermedten hanyatlott vissza az ágyra... Akkor jutott eszébe, hogy elfelejtett lemenni vacsorára.
