Irodalmi Szemle, 1984
1984/5 - Mészáros Károly: Géáúr Budapesten (novella)
— Kérem... Ha szabad kérnem, álljon meg itt a sarkon, kiszállok... Innen már egyedül is eltalálok a szállóig. Csak a szállóig szónál csuklott el a hangja; eddigi életében ugyanis mindig szállodát használt az ilyen jellegű épületek megnevezésére... Ma sem, de később sem tudta Géáúr eldönteni, hogy furcsa hanghordozásán kezdett-e a sofőr kegyetlenül hahotázni, vagy azon, hogy... Szinte föl-le csúszott az ülés támláján a kopasz feje a nagy vidámságtól. A nő egészen sárga lett: — Bocsásson meg ... uram ... Nem gondoltuk, hogy ön beszél magyarul... — Nem tesz semmit — mondta hanyagul Géáúr —, csak éppen kiszállnék ebből a kocsiból. — Ne tegye, innen még elég messze van a szálló... — Sebaj, legalább járok egyet... — Mondja, kérem, hol tanult meg ilyen jól magyarul? — A szülőföldemen ... A szüleimtől... — De hát itt, az én papíromon az áll, hogy ön egyike annak a háromtagú küldöttségnek, akik mellé engem tolmácsnak osztottak. — Amint látja, ebben az országban tolmács nélkül is boldogulnék... Reméljük, a másik kettővel nagyobb szerencséje lesz. 2 Miroslav és Jaroslav — a két fiatalember a szomszédos baráti ország csodaszép fővárosából —a szálló halijában egy márványoszlopnak támaszkodva várakoztak, és unottan nézegették a rohangáló idegeneket. Képük csak akkor derült fel, amikor megpillantották őket a bejárónál, ahol Géáúr mindenáron előre akart engedni egy jól öltözött magas férfit, de az nem mozdult, csak tartotta az ajtót rendületlenül. — Jöjjön, ez csak az ajtónálló — súgta a tolmácsnő; nem magyarul, nehogy az ajtónálló megértse. A két fiatalember kedélyesen mosolygott, és a tolmácsnő valami olyasmit mondott nekik, hogy meghozta a harmadikat. Bemutatta őhet egymásnak, majd szívélyesen hozzáfűzte, hogy a harmadik kollega kitűnően beszél magyarul, úgyhogy könnyű dolguk lesz. Géáúr nem értette, miért lesz könnyű dolguk, de aztán hagyta az egészet. Nem akart a kezdet kezdetén szőrszálhasogatónak mutatkozni... És egyébként sem döntötte még el, mi legyen a tolmácsnővel, aki folyton idegen nyelven szól hozzá, különösen a kollegák jelenlétében, ő pedig sohasem tud válaszolni, mert az nem is olyan könnyű. Miro és Jaro csak mosolyogtak, és leszögezték, milyen nagyszerű, hogy Géáúr tud magyarul: ez itt egyáltalán nem hátrány, s mivelhogy a tolmácsnő úgysem tud velük mindenhová elmenni, Géáúr majd a segítségükre lesz. — Že jo, Stépane?... Jak se ti cestovalo? — fordultak hozzá magabiztos mosolyukkal. Barátunk, aki hál’ istennek ezen a nyelven is értett valamit — és most már az sem gyötörte, hogy Magyarország fővárosában fél őrá elteltével még senki sem szólt hozzá magyarul —, igyekezett éppoly kedélyesen mosolyogni, mint ők; úgy kell neki, miért vállalta ezt a kiküldetést. Aztán nagy nehezen kinyögte: — No ... jó ... dobre ... — s hogy elejét vegye a további kérdezősködésnek, a csomagjai után nézett, amelyeket a kopasz sofőr a hátuk mögé rakott le. Mind megvan, állapította meg, miközben a kis tolmácsnő már a portán intézte a szállását. A két fiú pedig körülményes magyarázatba kezdett, amiből Géáúr kínkeservvel kihámozta, hogy a szálloda szobáiról van szó: hogy milyen kitűnőek, kényelmesek, s van itt pénzbeváltó meg éjjeli bár is. Lelkendeztek. A harmadik emeleten kaptak egy kétágyas szobát. Nem rossz, gondolta magában Géáúr, ezektől tehát megszabadultam. — Piate poschodie, päťstodvanásť — tért vissza közéjük a tolmácsnő, vidáman magasba emelve a kulcsot. A háromtagú küldöttség két tagja hangos méltatlankodásba kezdett. Bosszankodtak, hogy így elszakították őket egymástól; abban bíztak, hogy Géáúr legalábbis a szomszédjuk lesz.
