Irodalmi Szemle, 1984
1984/5 - Mészáros Károly: Géáúr Budapesten (novella)
GÉÄÚR BUDAPESTEN 1 Barátunk, Géáúr, Budapestre érkezett. A túlzsúfolt vasúti peronon tanácstalanul nézett körül. Merre tovább? A papírjain fogadó bizottságról esik szó, de ha minden kötél szakad, a Royal-szálló vendége lesz. Miután a vonat utolsót szusszant, és a peronról már tünedezőben volt a népség, egy kedves, középkorú nő jelent meg mellette, s ezzel a meghökkentő kérdéssel fordult felé: — Vy ste, prosím, Štefan Géáúr? Géáúr ismerte ezt a nyelvet, húsz éven keresztül igyekezték őt meggyőzni e nyelv felettébb szükséges voltáról, apja-anyja mind arra oktatták: tanuld meg, fiam, hogy boldogulj!... Most felcsendültek fülében anyja régi szavai, és örült — ha nem Is volt soha jő tanuló —, hogy mégis felszedett valamit ebből a nyelvből, könnyedén válaszolhatott: áno! Aztán a nő kikapta a kezéből nehéz bőröndjét, és vitte a kijárat felé. Géáúr, aki megjárta X-et, mint ama regény hasonnevű hőse, s akinek életében még senki nem cipelte a csomagját, most kénytelen volt eltűrni, hogy egy kedves, de nem magyarul beszélő, nyilván budapesti lakos, egy középkorú hölgy cipelje a ruhaneművel és kéziratokkal megrakott bőröndjét. Ott lépdelt mellette, többször megköszörülte a torkát, hogy kimondja: kérem, ez nem lehet, hogy maga cipelje a... Csakhogy ehhez ismernie kellett volna a „cipelje” szó megfelelőjét azon a nyelven, amelyen a nő megszólította... Mire a szó eszébe jutott, már egy taxi közelébe értek, s egy kopasz, diplomata külsejű magas férfi udvariasan sietett a hölgy elébe, és kivette kezéből a nehéz bőröndöt. — Ez az agyalágyult igazán segíthetett volna magának, Erzsiké! — mondta nyomatékkai, amelyből Géáúr megtudta, hogy ő, aki évek óta készült Budapestre, s most, hogy vágyait és reményeit végre a városba hozta, ő, betoppanásának ötödik percében agyalágyultnak nyilváníttatott. Az „agyalágyult” szót tökéletesen értette, hiszen az anyanyelvén hangzott el. A taxiban arra gondolt, fel kellene világosítania ezt a két embert tévedésük helyességéről, arról ugyanis, hogy ő — bár X-ben is járt — nem idegen planétáról ideszakadt idegen, és a világon semmilyen más nyelven nem beszél, csak anyanyelvén... Az ő nyelvükön ... De még nem szólt. Azt remélte, rövidesen abbahagyják a szapulását, s később majd titokban felfedi kilétét a hölgynek. Nézte a város utcáit, és legfőképp azon csodálkozott, hogy Itt minden magyarul van kiírva. Csak akkor szólalt meg, amikor a két elöl ülő egyén harmadízben nevezte nyikhajnak. Erre a kifejezésre különösen érzékeny volt, köszönvén ezt egyik tanárának, aki egy lecke felmondása — helyesebben: fel nem mondása — miatt nyikhajnak nevezte, valahogy ilyeténképpen: az ilyen nyikhajoknak az anyjuk hasában kellett volna maradniuk. Mit várhat az ember a tanáraitól... Am ez a szó örökre emlékezetébe vésődött, és csak időnként került szembe vele, s akkor Is mindjárt ütött. Tehát csak akkor szólalt meg, amikor a sofőr harmadízben nevezte nyikhajnak; gondolta, kereshet Itt valamit ezzel a nyelvvel: Mészáros Károly
