Irodalmi Szemle, 1984

1984/5 - Koncsol László: Az anyanyelvről

Szülőföldem tájnyelvéből nemigen meríthetek, mert eddigi műfajaim nemigen tették lehetővé, hogy helyi színek és ízek szivárogjanak szövegeimbe, másrészt szűkebb pátriám nyelvére épül a magyar köz- és irodalmi nyelv, tehát aki magyarul ír és beszél, lényegében falum, szülőföldem nyelvét használja. [Vizsoly és Deregnyő között légvonalban hatvan-hetven, Deregnyő és Széphalom között pedig mindössze harmincöt kilométer a távolság.)

Számomra a népnyelv nem is annyira közvetlenül, szavaival, sokkal inkább közvetve, a szóképek gazdagságával, a képzettársítások merészségével, a beszéd érzékletes, pontos egyszerűségével és zamatéval jelent követendő példát. A nép nyelvében az eső aranyeke, az aluszékony ember álomszuszék, álomtáska, álompipők, álomtarisznya, álomzsák, az álmos embernek az álomfüst csípi vagy az álomtüske böki a szemét, a félálom pedig álomész vagy álomszesz. (Gondoljunk Weöres Sándor hasonló szemlélettel írt egysoros verseire!)

Több mint egy évtizedig voltam kiadói és lapszerkesztő, s társaimmal együtt tudatosan őrködtünk az irodalmi nyelv pontossága és tisztasága fölött. Jó iskola nélkül aligha járt volna sikerrel szándékunk, de hála a táj szép magyarsággal beszélő népének, a szülői ház szellemének és iskoláimnak, nemcsak a nyelvtudás megfelelő mértéke, hanem talán a szükséges tudatosság is megvolt bennem a szolgálathoz. Ha a zeneszerző és képzőművész jó munkájához oly nagy szükség van a szakmai megalapozásra, a szín-, vonal- vagy hangkezelés több éves (évtizedes) előkészítő iskolájára, akkor az irodalomban sem lehetünk igénytelenek. Nem mindegy, melyik nyelvi formát választjuk, ezért a lehetőségek száma csak látszólag nagy. Mindig az egyetlen megoldást kell az írónak megtalálnia, s a bőség zavara semmivel sem kisebb a hiányénál.

Végül azt szeretném még elmondani, hogy anyanyelvemért kétszer kellett megküz- denem. Először gyermek- és ifjúkoromban, tanulmányaim folyamán, másodszor bizony erősen negyven felé, amikor első ízben szakítottam minden polgári foglalkozással, hogy maradék erőmet csak az írásnak szentelhessem. A tanítás, a szerkesztés, a fordítás, a feldolgozott idegen szövegek több százezer oldalas tömkelege rám nehezült, s elnyomta sarjadozó írói nyelvemet, ahogy a bő tartós, súlyos téli tömegei fekszik el a gyönge őszi cserjét, füvet és avart. Hosszú időbe telik, amíg a félholt cserje föl bír egyenesedni, s az új fűszálak is áttörnek a lassan föllazuló avaron.

Ez a második anyanyelv-tanulásom, az új tavaszig, embertelenül nehéz volt. Sok mindent tanultam már életemben, nyugodt lelkiismerettel mondhatom hát, hogy ez az iskolám volt a leggyötrelmesebb..