Irodalmi Szemle, 1984
1984/5 - Finta László: A boforcos-ember és Norma (novella)
Finta László A BOFORCOS-EMBER ÉS NORMA Emberfeletti erők csaptak össze a város fölött. Az éjszakai égbolt felhőtlen volt. A süketek vagy az őrültek hallhatták az összecsapás robbanását. És bizony csak eljött a reggelecske. Man álmában a boforcos-emberrel harcolt. A boforcos-ember Man belsejében élt, egy pajta mellett. Amikor eljött az ideje, rendbe hozta a boforcot, célba vette Man gyomrát, és rövid sorozatot adott le: bzsumm. .. bzsumm... A boforcos-embert nemrég húzatták a pajta elé a boforccal. Azelőtt egy géppuskás szakasz volt ott elásva. Ezek állandóan mocorogtak, ettek, tisztálkodtak, pisilni jártak. Egycsövű puskájuk volt, jól lőttek vele, de Man úgy érezte, ez még nem az igazi. Éles, rövid szúrásokat érzett, amikor a gyomrába lőttek. A boforcos-ember ikerágyúja mélyebb érzéseket ébresztett. Egyszerre lőtt a négy cső — hatalmas ütések fúródtak gyomorfalába. A boforcos-ember egyedül volt, célszerűen mozgott, ritkán evett, állandóan a boforccal foglalatoskodott; tisztogatta, töröl- gette, s néha-néha Manra pillantott, mintha azt akarta volna mondani: emberkém, magát elhanyagolták. Rendbe hozom. Amikor lőtt, komoly, tárgyilagos, tiszta volt a tekintete. Man feltápászkodott, lenyomta az ébresztőóra gombját. Hat óra volt. Mannak még hatvan perce maradt, hogy a géphez juthasson. Közben át lehetett gondolni a napi taktikát. Man mosakodott, kávét főzött. Nagyon jól tudta, hogy erős kávé nélkül már mindjárt az elején nehéz lenne. A hideg víztől megszűnt csípni a szeme, bár még mindig vörös volt. Ezt nem lehetett kiküszöbölni. Man a tükörbe hunyorgott. Bárcsak újra este lenne megint, most mindjárt, gondolta. A boforcos-ember pajtája mellett Norma kertje zöldellt. Norma korán felserkent, s ellenőrizte Mant, hogy s mint van. Man Normára jobban haragudott, mint a boforcos-emberre, akivel már-már kibékült. Férfiak voltak. Tudták, kötelességük van. Ügy érezte, a boforcos-ember okozta fájdalmat harag nélkül is el lehet viselni. Sohasem tartotta őt pattanásig feszültségben, mint Norma. Norma nem okozott testi fájdalmakat, csak egyre zaklatta Mant: dolgozzon jobban. A nap minden pillanatában eszébe juttatta: ennyi és ennyi darabot kell még legyártania. Ez pedig minden fájdalomnál rosszabb volt, és Man verítékezve, újból és újból nekifeszült a munkának. Szívében fel-fellövellt a harag tajtékzó szökőkútja, szinte hallani lehetett dühös csobogását. Az órára pillantott. Ki tudná megmondani, hányszor kell megnéznie az óráját, amíg eljön az estécske, és vége lesz a napnak? Kalkulált. Az út a gyárba: egy megálló. Köszöntenie kell Bizony urat, átvennie egy doboz szivarkát, átadnia Bizony úrnak a hűs érmét, és sürgősen távoznia. Napi teendőinek egyike az állandó köszöntgetés volt. Megható? Man szép köszöntésekkel szerette volna kárpótolni az emberiséget. Kigördült a nagy útra. A boforcos-ember és Norma most megszűntek. Beilleszkedett a forgalomba. Pontosan, szakszerűen osztotta be a lassításokat, gyorsításokat, a kanyarokat és a kitérőket. Itt mindenki csendben volt. Mindenki, akárcsak Man, kimeresztette a szemét és lihegett. Tengernyi pléh volt az úton. Mannak elállt a lélegzete, valahányszor az óriás
