Irodalmi Szemle, 1984

1984/5 - Koncsol László: Az anyanyelvről

nyelvművelésünkhöz talán jól jött volna egy sikeres, hódító behátrálás a nyelv múltjába, egy kis nekifutás, mélyebbről eredő lendület. Őseink önfeladási ösztöne ma is mindenfelé működik, ahol élünk, s a zsargon és .az argó sem egyéb, mint meglevő szavaink helyettesítése frissen fölkapott, többnyire idegen nyelvi elemekkel. A fiú helyett a jiddis srác, a férfi helyett a német—latin manusz, vagy a nyilván a szláv klapec (chlapec, fiú) apró átalakításával nyert krapek, a lány helyett a cigány csaj, a lakás helyett a német kégli, az apa és anya helyett a német fater és muter, az asszony helyett az általános értelmű nő vagy a választékos hölgy a megnevezett fogalmaktól való tüntető vagy éppenséggel kihívó távolodást, elidegenülést, tartalmuk lekicsinylését, a beszélő vélt fölényét, végeredményben problematikus erkölcsi viszonyt jelez. Végső soron a beszélő(k) tudatos vagy öntudatlan identitászavarára figyelmeztet.

Finnugor szavaink és ősi türk, perzsa, kaukázusi átvételeink eredetünket, valamint őseink népvándorlás kori útját rajzolják elénk, ural-altáji rokonságunk az ős-őshaza helyét határolja be tágan, míg a szláv, latin, német, görög és egyéb jövevényszavak •a legutóbbi ezer év gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális hatásait adatolják. Aki ezeken felül nyitott füllel és némi magyar és szomszédnépi nyelvi tájékozottsággal járja ■ a magyar glóbuszt, beszéde alapján nemcsak táji és földrajzi, hanem szociográfiai alapon is meg tudja határozni nyelvtestvére helyét a világban: ha az illető más nyelvi közegben él, megmondhatja,, hogy az áthasonulás milyen fokán áll, milyen környezet ■és réteg hat a nyelvére, s milyen akarattal és tudatossággal küzd anyanyelve tisztaságáért. Egyáltalán, hogy küzd-e, vagy minden ellenállás nélkül megadja magát a közegnek.

Vannak csak fülünkkel érzékelhető hasonulási jegyek: az idegen közegben élő ember halkabban beszél, zártabban ejti a hangokat, egyre idegenszerűbb a hanghordozása, jobban kötődik szülőföldje nyelvjárásához, végül a beolvadás előrehaladott szakaszán olyan keveréknyelven és romlott kiejtéssel beszél, hogy a hallgató alig tudja eldönteni, vajon az illető tanulja, vagy felejti-e anyanyelvét. Tudat, tudás, elszántság, lelkierő, ■nyelvesztétikai érzék, hűség, nyelv- és kultúraszeretet, vagyis intellektus, érzelem, akarat és erkölcs — a teljes ember próbája folyik az élet nyelvi csataterein, főleg a peremvidékeken, s végvári csatározásainknak egyaránt vannak győzteseik, sebesültjeik és elvérzettjeik.

Aki eszközként használja a nyelvet, s olykor a mélyére is figyel, számtalan viszonylatban találkozik vele, s minden új szempont az életről is új dolgokat árul el neki. Csak egy példát. A bizánci görög műsz pontikosz (szószerinti fordításban pontoszi, azaz fekete-tengeri egér) jelzős kapcsolatból az újgörög nyelvben pontikosz (kiejtve ■pondikosz), az olasz népnyelvben pantegána lett, s ez a név (és állat) került át a Fekete-, majd a Földközi-tenger partvidékéről a középkori magyarság háztáji faunájába és nyelvébe, lévén belőle magyarul patkon, potkan, patkány, pockány, petkány, potykán, potykány stb. Az állat s vele a szó első terjesztői Dél-Európa hajós nemzetei, a görögök és az olaszok voltak, onnan vándorolt tovább az állat (és a szó) hozzánk, majd tőlünk északi szomszédainkhoz, a szlovákokhoz és a csehekhez. Minden szó és nyelvi jel életrajzában összefonódik a nyelv, az élet és a történelem.

A közelmúltban Arany, Balassi és Csokonai lírájából készítettem válogatásokat két szlovák költő-műfordítónak, s újabb szűréseket végzek Madáchból és a magyar nép- költészetből. Az újraolvasás, de főleg a nyersfordítói munka nemcsak esztétikai örömöt nyújt, hanem jó alkalmat is kínál a szép, tiszta régi magyarságban való megmeriilésre >és megigazulásra. Minden ilyen fürdő tisztít és erősít.

Minden író az anyanyelv szövevényesen és kimeríthetetlenül gazdag közegéből meríti eszközeit: az óceánból alig pár vödörnyi vagy lajtnyi szót, szólást, közmondást, szókapcsolatot s a szükséges kötőanyagokat. De vannak beltengerek, öblök, parti üregek, mélytengeri árkok, friss kiöntések, egy-egy nyelvi szökőár maradványai, amelyekbe soha el nem jut, ahonnan sohasem merít, legfeljebb néhány cseppet, hogy megízlelhesse, vagy a mikroszkóp lencséje alá ejtse. (Aki az utóbbiakra, a szökőárak kiöntéseire kíváncsi, lapozzon föl egy-egy több száz oldalas műszaki vagy természettudományos szakszótárt, vagy lexikont.) Az egy műfajú író kevesebb, a több műfajú sok nyelvi rétegből meríti szó- és kifejezéskincsét; az utóbbi nyilván több szóval is él. Gondoljunk Arany példájára: közmondásosan gazdag szókincsét valószínűleg nemcsak gazdag lelkének és megfelelően gazdag nyelvének, hanem műfajai sokaságának is köszönhetjük.