Irodalmi Szemle, 1984
1984/5 - Koncsol László: Az anyanyelvről
Koncsol László AZ ANYANYELVRÖL Az anyanyelv azt jelenti az írónak, amit a szín a festőnek, a hang a zeneszerzőnek,, a föld a parasztnak, a gép a munkásnak. A meztelen életén túl mindent. Vagy mindent, az életét Is. Eszközt, amellyel megvalósítja céljait, betölti küldetését, s nyomot hagy maga után. A nyelv némi tűrési határok között az író testi fennmaradásának is eszköze.. A nyelv lehetőségei és feladatai egyetemesek. Anyanyelvűnk jelen van fogantatásunk, születésünk, nászunk és halálunk pillanatainál. Némán vagy hallhatóan életünk mindére tényét nevén nevezi, segít, hogy viszonyítsuk őket, nevet ad velük kapcsolatos érzelmeinknek, rájuk irányuló szándékainknak és tetteinknek, s a szántóföldre, a gyárba, a tervezőasztalhoz, a világűrbe is elkísér. De a nyelvnek nemcsak a jelenét ismerjük, hanem a múltjába is betekinthetünk. Mindenkori állapota az adott valóságot tükrözi, de csápjait terveinkkel, gondolatainkkal együtt már a jövő felé nyújtogatja. A jövő' pontos szolgálata érdekében mind szókészletünk, mind a nyelv szerkezete a világ' változásaihoz idomul. Közben, mint mondtuk, múltját sem felejti el. A szavak, a szólások, a közmondások, a ragozott formák kövületszerű elemeiben, egy-egy elmosódott szóösszetételben, a népnyelv alig kimeríthető szó- és kifejezéskincsében, az azonos és rokonértelmű szavak bőségében megkapó hűséggel őrzi történelmét, a legmélyebbre- nyúló gyökerekig. Mindig fájlalom, hogy nincs több időm örvendetesen sokasodó szótáraink böngészésére. A tájnyelvkutatók szorgalmának természete és gyümölcse párhuzamos a népzene- és népköltészet gyűjtőiével. Eddigi életem során minden szlovákiai magyar nyelvjárási területet végiglaktam, ezért első tájnyelvi leckéimet mégsem egy-egy szótár, hanem az élet adta föl. Az egyetem, az elmélet és az Új Magyar Tájszótár csak a teljességet és az értelmezés kulcsát kínálgatja. Szülőfalum és gyermekkorom szavai, a sürvedés (alkony), a dücskő (farönk), a dödike (búzavirág), a verő (kalapács), a kongó (kolomp), a kongócska (az országban csak nálunk, az Ung-torok (!) és a Laborc vidékén nyíló kockásliliom, a Fritillaria meleagris) főnév vagy a mór (morzsol) ige nemcsak jó helyi zamatokat és feledhetetlen emlékeket, hanem nyelvi tanulságokat is tartogatnak. A mór ige például látszólag népi képzőelvonással keletkezett, de az igazságot, ha jól sejtem, éppen az ellenkező oldalon kell keresnünk. A szót a mar igével azonosíthatjuk; a tengerit (kukoricát) mintegy lemarjuk a csutkáról, tehát a „morzsol” köznyelvi alak bizonyul származéknak, gyakorító képzővel. (Ami a zártabb, o-s hangalakot illeti, falum nyelvjárása figyelemreméltó arányban őriz egy ősibb, nyíltabbá válás előtti, zárt állapotot: mór — mar, oszotka — aszat, lú — ló, búkor — bokor, gyüker — gyökér, lű — lő stb. Persze azt, hogy mindez ősi maradvány vagy regresszió eredménye-e, nem tudom eldönteni.) A sürved igében nyilvánvaló a sűrűség fogalma: sürvedéskav sűrűsödik, csomósodik a sötét, a homály. Végül a dődike egyetlen kedves, derűs és gyöngéd hangsorban fejezi ki azt, amit közkeletű „búzavirág” szavunk összetétellel, tehát körülményesen nevez meg. Anyanyelvűnk szép, ősi kincseket hullajtott el idegenből vett új elemekért. Néhány áldozatul odadobott szavunk mégsem süllyedt el nyomtalanul, hanem egy-egy névben vagy tájszóban ma is él. A szláv eredetű patak egykor séd volt, a német—szláv gyökerű sógor pedig süve, s egyetemi éveim alatt olyan tervet is dédelgettem, hogy föltámasztom ezeket a Csipkerózsika-álmukat alvó szavainkat. Játszogattunk is velük egypáran, de a játék játék maradt, s elenyészett, mint annyi más. Pedig csehszlovákiai magyar
