Irodalmi Szemle, 1984
1984/5 - Kulcsár Ferenc: Halottaim piros virága (vers)
én mondani hősies: élni, nem engedni anyanyelv s magam kiherélni, engedni, a szám Marx és Lenin hivni: élet engem emelni, vésni, építeni, írni! Kinek nem jó itten lakni, Menjen mennyországba lakni. Csináltasson ottan házat, Ott nem éri semmi bánat. Nincsen hitem hinni, hogy el vagyok veszve. Mint valaha otthon, az ereszre, üljetek ki számra — szavak, pici cinkék: én dalotokban, röptötökben halálomig hinnék ... És mennék előre: az elrendelés útján . .. Ver, ver, ver a szívem, dolgozik a májam, sürgölődik vesém, s tüdőm is híven zúgatja lombját.. . Mondom hát: forma bomlik és épül, be akar törni a véges végtelenbe, hogy megmondja, hogy kiordítsa, hogy kizokogja, hogy jelentse a bőséget. A mindenséget visítsa, a Mindent: vizet, levegőt, lángot, földet, istent. Mert bőség van az anyanyelv ősóceán-mélyén! Szeretet nélküli álmok, fuldoklások, hörgések Szent Bertalan-éjén a kerékbe törtek, felnégyeltek, a vízbe fullasztottak, az átszúrt szívűek, az akasztottak ütötték ezt piros pecsétként szívemre! És a szülötte föld! Az ölelés az igenre, a pofon a nemre. A Dénestava, a Kígyós, a Csomarét, a Virágrét, mintha sohasem-volt csodalétben járnék, fölsuhognak: Ember vagy! s én hiszem, és sétálok megtartó, gyönyörű „dzsungeléiban“, árva „őserdeiben“ Abaházának, Láznak, harmat-rangjeles, zöld fűszál-katonák vigyáznak. Azt tudtam én: míg a világ, Mindig ég a gyertyavilág; Fekete föld, nyílj kétfelé, Bánatimot zárom belé. Mit tehetek én már arról, hogy az ég borul amarról. Napok, holdak elborulnak, Víg napjaim mind elmúlnak. Aki szeret, az mindig fél, Reszket, mint a nyárfalevél,
