Irodalmi Szemle, 1984
1984/5 - Kulcsár Ferenc: Halottaim piros virága (vers)
Búval fekszik, bánattal kél, Nyugodalmat sohasem lél. A kettős születés vér-piros és erdő-zöld vadona ez. Fölötte anyám sikolya s vére száll és csörgedez: a nap vörös máglyája s a síró, sápadt holdsarló alatt, hol szemembe fény szökött és számra szó tapadt. Kétszer születtem itt: véletlenül, vérben egy őszi délután, s másodszor, mikor beszélni tanított meg anyám .. . Didergő, pucér állat-testemnek áldozta melegét, rám terítette anyanyelvem ékes köntösét, hogy bárhová vetődjem, ne fázzak a fogcsikorgató világban, mert ágy bár csak egy van, s egy a bölcső, a végzet csapdája számolatlan! Áldom anyámat: bölcs ő, mert tudta, hogy az ő nyelvén hull a hó és dühöng a vihar bennem, csak az ő nyelvén hullhat és dühönghet. Hogy kifejezhetetlen s érzékelhetetlen ez számomra másként. Ki mást imádnék, mi mást: anyámat, aki tudta, ha gyermeke megszólal: halottaiból feltámad! Elhagyja a hús, a csont, a vér állati létét, s a feltámadás örömével néz szét a csupa tüske, csupa seb, elmúlásokat jósló világban, s a nyelvínségben nyomorgókért elindul szemben az árral, s ha naponta rádől is a Tilalmak Vára, nem kell neki, fuj, a néma sírás néma boldogsága! Mert feltámadt! Ö feltámadt, mert megtanult beszélni: szavainak ledönthetetlen várában élni. Ó, anya-szók: múltunkat-jövőnket arcvonásainkban hordozók! Szentes felől száll egy páva magába, Nem száll az a páva erre hiába. A pávának három tolla aranyos — Nem vagyok én a világgal szabados. Lesz még idő, lesz még idő, de nem most, Leszek én még a világgal szabados. Herr doktor Herder, a Szó, amely Isten, Isten, akit Ön vallott, ugye halhatatlan . . .?! Ö, mit nem adnék az Ön feltámadásáért! A pokolból ha most feljönne, s ebben a versben nem holtan — élőn megjelenne,
