Irodalmi Szemle, 1984

1984/5 - Rácz Olivér: ... védd magad, szólalj meg!

dozásra, kapufélfa-megtámasztásra át-átlátogató hajdani városi hajdú, vagy túlsó szomszédunk, az erdélyi hegyek közül városunkba szakadt Sülé néni, „testi ruháink” avatott „mosóné”-ja. Színes nyelvi világ volt szükebb szülőföldem, az egykori sváb telepesek Hochstadt-jából kassai Husták-ká alakult világa. S hogy pontos és őszinte legyek, talán nem is tarka és sokfajta gyökérből táplálkozó nyelvük, hanem sajátos gondolkodásmódjuk hatott maradandóan stílusom kialakítására.

Vallanom kell: közvetett nyelvi alapjaim Móricz Zsigmond örökszép gyermekmeséiből, Mikszáth, Tömörkény, Móra, Krúdy írásaiból kerekedtek ki. Később, noha az ipszilonisták és jottisták iskolai tananyagukban bőségesen tárgyalt ádáz harcai és Kazinczyék nyelvújítása az elismerő tiszteleten kívül, őszintén szólva nem ébresztettek bennem különösebb hevüléseket — talán túlzottan messze estek térben és időben —, rajongó csodálattal merültem el Jósika, Kemény Zsigmond és Eötvös József térben és időben szintúgy oly messzi, a születőben lévő magyar szépirodalom nyelvével folytatott megszállott küzdelmeiben. De a tudatos nyelvművelés lehetőségeire és szükségére mégis Kosztolányi és Karinthy játékos nyelvművelői tanulmányai döbbentettek rá: a nyelv tájait és rejtelmeit bebarangoló Kosztolányi-kötet olvasásakor éltem át első ízben azt a különös izgalmat, amely csak kivételes adottságú versmondók által tolmácsolt, kivételes szépségű gondolatok hallatán szokta az embert megborzongatni.

Anyanyelvem kincsesházát tehát mindig az élő nyelv és az élő irodalom gazdagította. És olykor mégis megdöbbenek. Miért és hogyan lehetséges az, hogy ma, amikor a tudatos nyelvművelés az írott betű, a képernyő, a rádió által soha nem látott intenzitással fejlődhetne, írott betű, képernyő, rádió olykor a legsötétebb, legkietlenebb zsákutcákba sodorják a nyelvet, képtelen szólamokat, szóficamokat, nyelvgörcsöket és közhelyeket agyalva ki olyankor is, amikor egyszerűen nevén kellene nevezni a gyermeket. Kortünet és közéleti slang? Sohasem féltettem a nyelvet az éppen divatozó slangtól, s az útszéli vadvirágoktól sem. A mindenkori slang és argó, megfelelően használva, az irodalmi nyelvet is felüdíti. Nem erről van szó: a nyelvi elsekélyesedés dudvái között elsekélyesedésre kárhoztatott tudatot féltem. A „namármost”, a „valamiféle” kezdetű ■közhelyek után következő „igénnyel fordulás a címzett felé”, a „rákérdezés”, a „viszonyulás”, a „lebontjuk a feladatokat és határozatokat”, a „majd jobban odafigyelünk”, a „megszilárdítjuk a kritikai igényesség vonásait”, a „hozzáállunk a probléma értékeléséhez”, — szakadj meg szű! — „hozzáállunk a munka viszonyulásához” és „viszonyulunk a feladatokhoz” megszövegezésű szólamok döbbentenek meg, mert a fenti idézeteket nem én agyaltam ki, s még a források megnevezése is szükségtelen: lépten- nyomon találkozunk velük, beszivárognak a köznyelvbe, belopakodnak az irodalmi nyelvbe és belopakodnak a tudatunkba.

A formakészség és nyelvtudat nevében szóltam, de — vallanom kell, tehát hadd ismétlem meg újra önmagamat:

Talán nem Is a nyelvet féltem: a tudatot féltem. A tudat nevében fohászkodom a nyelvhez, amelyet a mécsvilágnál görnyedő Bessenyei épített, Katona József lúdtollal szépített, a béklyókon és börtönön győzedelmeskedő Kazinczy csiszolt; a nyelvhez, amelyhez Berzsenyi fohászkodott, amelynek szárnyán Kölcsey a habok fölé lebegett és Ady, Kosztolányi, József Attila, Radnóti Miklós a szirtek és az Iszonyatok fölé emelkedett — nyelv, te megtartó és megőrző erő, ébredj, védd magad, szólalj meg!