Irodalmi Szemle, 1984
1984/5 - Rácz Olivér: ... védd magad, szólalj meg!
Rácz Olivér ...VÉDD MAGAD, SZÓLALJ MEG! Az író, a művész alkotásának tárgya az élet; az író alkotásának munkaeszköze a nyelv. Nem tagadom, egész életemben kemény, ellenálló, makacs anyagnak tartottam a nyelvet; nem könnyebb bánni vele, mint a művészetek egyéb anyagával, a kővel, márványnyal, fával, fémmel, színekkel, hangokkal. Hangokkal, amelyek közé zenei hangok értékével felérő életerős ütemek, ritmusok, olykor pedig disszonáns zörejek vegyülnek. Talán ezért érzem az írásművészet legősibb, legközvetlenebb rokonának a zeneművészetet: az intonáció és az intonálás, a helyes alaphang megütése, és a helyes hangvétel az írásművészetben legalább annyira fontos, mint a zenében. De éppen ilyen fontos a színek gondos felrakása is: napgolyó lángol az égbolton, rétek villogó zöldje susog a tájon, a szem felfogja, az érzelem áthevíti, a gondolat megérleli a képet — s az anyag mereven ellenszegül, a lángoló napgolyó rikító piros folttá, a rétek zöldje olcsó fénymázzá kenődik a vásznon. Az anyag ellenáll. A nyelv is. A gondolat a létet faggatja, a szavak a tudatban tapogatóznak, keresik a nyelvi kifejezésmód megfelelő fíjrmáit, az élő beszédet kérdik, hogyan is mondja a férfi, az asszony, a gyermek, akit az író megidézett, mondja-e így, használja-e változó hangulatai és indulatai sugallatára, foglalkozása, munkája, környezete és szülőföldje ízei és színei szerint, énjéhez híven, ilyen szófűzésekben és ilyen képekben a nyelvet, a szót? Egyszer már megvallottam, hadd vallom meg, önmagamat idézve, ismét: „Az ember mondatokban — ismert és nyelvünkben iegyre születő, pattanó, sokasodó szavakból összeálló képekben gondolkodik. Még az ösztönélet aránylag behatárolt világához tartozó, egyszerű ösztönérzeteink sem villannak fel tudatunkban képjegyek s a jegyeknek megfelelő nyelvi szöveg hangsorai nélkül. Éhség, szomjúság, harag, búbánat érzete oson át rajtunk, s a nyelv nyomban rejtjelezi, feljegyzi bennünk az érzeteket: fullasztó hőség epeszt, ősz végi, nyirkos hidegek didergetnek, s mi hangtalanul és öntudatlan idézzük magunkban az ősi jelenségek ősöktől öröklött megfelelőit, holott — nem magunkban beszélgetünk, mint az eszelősök vagy ügyefogyottak, hanem nyelvünk édes, szép szavai szólalnak meg bennünk, elénk festve a nyári, fullasztó hőséget: nyelvel a kuvasz is, földre hemperedve, az ősz végi, nyirkos hidegeket: ősz húrja zsong, búsong, jajong a tájon. Mert nemcsak a költő — az ember — látja a szavakat; a szavak is látják a költőt — az embert. A nyelvkészség és a gondolkodás egymástól elválaszthatatlan fogalmak”. Vallanom kell: közvetlen nyelvi alapjaim lényegében a városi szülői ház és környékének földrajzi téren szűk, tartalmi szempontból meglepően tágas és színes talajában gyökereznek. Apám a szőke délvidéki rónákról, anyám a messzi hegyvidékről származott, s a város, ahol születtem, az aranyló síkság felől pillantott az égbolt lebegő kékje felé törő hegyvonulatokra. De — „Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz” — írás közben ma is gyakran és tudatosan arra a csalhatatlan alapra építem fel párbeszédeim, belső monológjaim ütemét, menetét, mondta-e ezt és így a város ősi leszármazottja, Recski bácsi, a szomszédunkból favágásra, kerítéstől-
