Irodalmi Szemle, 1984

1984/5 - Jaroslava Pašiaková: Radnóti folyóirata, az 1928

Minden egyes publikáción — legyen az novella, vers, filozófiai esszé vagy recenzió

— érezni, hogy egyazon meggyőződésnek, egyazon hitnek, egyazon féltésnek — az •emberélet féltésének — a jegyében születtek; háttérbe szorított, de teljesen el nem pusztított érzelmességük a naturalizmus mögé rejtőzik, magukon viselik a háború utáni légkör hangulatát, amelyből egyetlen erkölcsi vívmányként a felelősségérzet fakad.

Egyenesen megdöbbentő, milyen pontosan jut kifejezésre már ebben az 1928-as folyóiratban a nagy világkatasztrófák, a méltóságon aluli halál előérzete, az emberiség megalázásának és az emberség devalválásának sejtelme. Ebből a szempontból figyelemre méltó Dóczi György Reggel a Golgotán című tollrajza (1. sz., 13.), amely megfelelő illusztrációja Érez István A megváltott ember című, a folyóirat decemberi (2.) számában közölt elbeszélésének. Krisztus halálában, a véletlen motívumának és szerepének megragadásában — Krisztus életéről és a közönséges gyilkos életéről csak látszólag dönt a tömeg — az 1928-as év aktuális szimbolikáját érezzük. Érez mesteri lélektanisággal mutatja meg, mennyire egyedül döntötte el Pilátus Krisztus sorsát már -abban a pillanatban, amikor úgy határozott, hogy a tömegre bízza az ítélkezést. A szerző a kiválasztott, a tömeg fölé emelt egyén erkölcsi felelősségének problémáját boncolgatja s elítéli a tömegpszichózissal való tudatos visszaélést.

A folyóirat még három figyelemre méltó prózai írást közölt: az októberi számban Herbert Schlüber Gyermekarckép 1919-ből című (németből fordított) elbeszélését, a decemberi számban pedig Gál Artúr Irtűzat című elbeszélését és Földes Ferenc poétikus hangvételű, Párizsi levelek című írását. Noha formájukra és témájukra nézve a lehető legkülönbözőbb művekről van szó, mondanivalójuk meghökkentően közös: kérlelhetetlenül tárják elénk a tényt, hogy a világon semmi sem állandó, semmi sem örök —■ ■sem a gyermekkor, sem a szerelem, sem maga az élet.

A Gyermekarckép 1919-ből szerzője egy, az első világháborút túlélő tizennégy éves fiú érzéseit elemzi: hogyan hatottak rá a háborús élmények, milyen nyomokat hagyott lelkében az égő házak s az utcákon holtan heverő öregasszonyok és gyerekek látványa. Mitől érzi teljes árvának magát a felnőttek között? A kitaszítottságnak ebből a tra- ,-gikus érzéséből fakad és terebélyesedik ki a gyerekben az együvétartozás és a felelősség érzése azok iránt, akik ugyanazt élték át, mint ő. Mert tudja — vagy inkább sejti —, hogy hozzá hasonlóan azok is magányosak és tanácstalanok. A kollektív tragédiának, a kollektív árvaságnak, a kollektív boldogtalanságnak ez az érzése azonban ■egyszersmind erőt ad. A tizennégy éves gyerek a háború alatt férfivá érik, aki felelősnek •érzi magát özvegy édesanyja életéért s a saját életéért is, mert édesanyjának ő az •egyetlen támasza.

Gál Artúr elbeszélésének fő témája ugyancsak a magány és a vigasztalanság érzése. Ezúttal egy fiatal nő érzi át mindezt. Gál tömör, lakonikus, szinte távirati stílusban tárja elénk a háború utáni időszak asszonyának belső világát. Görbe tükörben mutatja meg a háború előtt romantikusan és szentimentálisán idealizált érzéseket. Most, a brutális háború után, amikor már az emberélet is értékét vesztette, az érzelmek is elszürkültek, elszíntelenedtek, egyhúrúakká váltak. Az emberek belevetik magukat a szerelembe. Miért? Mert felejteni akarnak, s a szerelem az ártalmatlanabb narkotikumok közé tartozik. De ha az életben minden értéktelen, értéktelen a szerelem is. Olcsó, ide kell: inkább az önámításhoz, mint a boldogsághoz, hiszen senki sem boldog. Az Irtózat tulajdonképpen prózában megírt kamaradráma. Hőse két ember, színtere a világ bármely része, ahol dolgozni, enni, aludni, élni kell. Az ember azonban végül

• ebben az erősen expresszionista — csak látszólag pesszimista és nihilista — elbeszélésben is utat talál az emberhez, mégpedig a sajnálatban. A sajnálatban afölött, aminek fennköltnek kellene lennie, de nem az, aminek tisztának kellene lennie, de nem az, •aminek szentnek kellene lennie, de nem az. S így az elveszett illúziók utáni nosztalgia mellett végül is nem az irtózat marad, hanem a mélységes, nagy sajnálat, mint az Igazi emberség tényleges megnyilvánulása.

Földes Ferenc Párizsi levelek című, világos és örömteli írása csupán látszólag különbözik az előbbi két elbeszéléstől. Ebben is az a felismerés szólal meg, hogy az életben mindenért, ami értékes, drágán kell fizetni, s hogy semmi sem kevésbé magától értetődő, mint az ember ember iránti szeretete és tisztelete.

Az egész folyóiratban nyomon követhető az „emberbarátság” utáni vágy, amely egyébként főleg a háború utáni német irodalmat jellemezte. Amit André Breton 1945-