Irodalmi Szemle, 1984
1984/4 - Duba Gyula: Búcsú Gyurcsó Istvántól
jóság becsületes szabad lelket feltételez. Olyan, lelki függetlenséget és kiapadhatatlan életerőt, amely benső nyugalmában megrendithetetlen. „Ölelj magadhoz, élet! Mutasd meg magad, kedves hétköznap! Ügy mutasd magad, hogy ezer gondjaid között is megleljem az ünnepet!” — írta riportkönyvében negyed századdal ezelőtt. Ez volt ő, így ismerték Rozsnyón és Pozsonyban, a Bodrogközben és a Csallóközben, Gömörben, a Garam mentén és a Szilicei-fennsíkon, mindenütt Dál-Szlovákiában, ahol a mi népünk él. így ismerték őt diákok és felnőttek, szövetkezeti dolgozók és tanítók, munkások és értelmiségiek: a mozgékony életerő és az emberség letéteményesét. A gond nem csüggedést, hanem munkát jelentett számára, és az öröm a véghez vitt tettek nyugalmát; igazi népfiként nem ismerte a tétlenséget, menni, tenni, dolgozni — ezek 'éltették őt. Irodalmunk kezdetein, az ötvenes évek elején Duna-parti lakása szálláshely, otthon és menedék volt nekünk, fiatalabbaknak, gyakran otthontalanoknak, de másoknak is kedves, baráti találkozási lehetőség. Gyurcsó Istvánhoz bármikor bekopoghattunk, szíves fogadtatás várt, meleg mosoly fogadott. A költő teljességében élte meg születő-vajúdó nemzetiségi irodalmunk mindennapjainak szolgálatát. Az Irodalmi Szemlét életre hívó mozgalom első soraiban vett részt, vitatkozó tanácskozásaink elmaradhatatlan részvevője volt. A magyar íróközösség szervezeti élete, alkotó törekvései és tudatformáló munkája akkor volt legeredményesebb, leggazdagabb — a hatvanas évek első felében —. amikor ő, végezte a szervezet titkári teendőit. Tisztsége révén egy nagy, bőven termő szellemi korszak egyik szervezője volt. Elképzelései, közéleti gondolkodása és felelőssége beépültek alkotó munkánkba, irodalmi életünkbe. Nem külső látványosságokban, hanem benső tartalmakban, munkában és tettekben gazdag életet élt. Mint minden öntörvényű, teremtő élet, úgy az övé sem volt mentes csalódásoktól, hántástól, talán tévedésektől, drámáktól sem. A költő, aki közös dolgokról mond felelősséggel egyéni véleményt, ezeket ki nem kerülheti. Az igazságra törő szó kimondása kockázat és felelősségvállalás, tisztelet illeti érte, aki úgy vállalja önmagát, mint ő tette szerkesztőként, közíróként, költőként. Utolsó évei eltávolították körünkből, s talán szellemi magányra ítélték, mert emberi magányát elképzelhetetlennek tartottuk; nem lehet magányos, akiben olyan nagy az életszeretet és oly erős a tenni akarás. Gondoltuk, járja a maga útját. Betegségének híre rázott fel, és — nem minden lelkiismeretfurdalás nélkül — siettünk hozzá, hogy jóvá tegyük mulasztásunkat, ha még lehet, amiért nem üzentünk neki, nem hívtuk vissza, belenyugodtunk, hogy a maga útján jár. Talán lélekben ő is kívánta a találkozást. Nagybetegen is őt találtuk meg, a költőt és barátot, akit ismertünk és szerettünk. Már a halálra készült, de nem megadóan, tétlenül. Életművének, válogatott verseinek a kéziratát készítette, rendezte, válogatta, méltón önmagához, utolsó napjain is dolgozott. Tudva, mert tudnia kellett, hiszen már fájdalmasan testében lakozott az elmúlás, hogy a könyvet már nem veszi kezébe, az új mű érintésének örömét a sors megtagadta tőle, de azt is tudta, hogy a költő felelőssége a szó, a nyelv őrzése és továbbadása, és a férfi dolga mindvégig a munka, a tett. A kéziratból, mely még gondos keze nyomát őrzi, most már nélküle lesz könyv, hogy immár az időtlenségből intézze hozzánk költészete üzenetét. Búcsúzunk Tőled költő-sorstársunk, kedves Pistánk, drága Barátunk! Búcsúzunk Tőled írótársaid nevében, az írószövetség magyar szekciója nevében, a Szlovákiai írók Szövetsége nevében, búcsúzunk néped, a szlovákiai magyar nemzetiség nevében. Búcsúzunk a jelenlétedtől, a hangodtól, a mosolyodtól. De nem búcsúzunk költészetedtől, a szellemiségtől, melyet könyveid közvetítenek. Emlékedet őrizzük, példádat szem előtt tartjuk. Mindig közénk tartoztál, azok közül való, akiket fenntartás nélkül becsültünk, és akiknek alakját szeretettel és belőle erőt merítve őrzi meg a. hálás emlékezet. Duba Gyulai
