Irodalmi Szemle, 1984
1984/4 - Duba Gyula: Búcsú Gyurcsó Istvántól
Búcsú Gyurcsó Istvántól* Szlovákiai magyar költőt temetünk, sírja felett számadással tartozunk emlékének és önmagunknak. Számadással a múltról, a közösen megtett útról, mindarról, ami volt és elmúlt, számadással hiányáról a jövőre gondolva, amely — immár nélküle — előttünk áll. Az utóbbi években egyre szaporodnak a halottaink, kultúránk és irodalmunk halottai, közeli kedves arcok és szeretett hangok maradnak el, az idő nyomása egyre súlyosbodik. Irodalmunk felnőtt, halottjai vannak, tisztelettel övezett panteonja egyre nagyobbodik, s már saját klasszikusaira emlékezik. Gyurcsó István életútjának számbavétele — közös számadás. Alkotómunkájáról, költői művéről szólva olyan közös dolgainkról beszélünk, melyeknek minden időben cselekvő részese volt. A szülőház, ahonnan a világba indult, a Garamkövesd fölé emelkedő dombon áll; a falu utolsó háza, amely után már csak nagy szabad térségek vannak és a mérhetetlen égbolt kéklik. Kis udvarú, apró vályogházban született, amilyenben régen a szükség, a gond, a szegénység lakott. A ház szabad és védtelen, kitéve a szeleknek, a tűrés lés a dacos élni akarás fellegvára, a kis udvarnak még kútja sincs, mert az irdatlan, púpos agyagdomb nem adott vizet az embernek. A szellem emberének, aki ilyen kicsinységből, zártságból indult, második otthona csak az ország lehet. Gyurcsó István életútja ilyen igazságot példáz. A gyerekkor szűk, kicsiny világa olyan vágyakat oltott a leikébe, amelyek meghatározták életútját. Más értékek felé indították, nem az anyagiak felé, ahogy ő írta egyik versében: „... a szépség szomja a vagyonom...” Vele, általa és benne született a költészet, egyszerűen és ösztönösen, ahogy az emberben, a nép egyszerű fiában megterem a szépség, mint a kagyló mélyén az igazgyöngy. Szinte ok nélkül, magától lesz, mint a természeti csodák. A háború után, amikor még nem volt irodalmunk, és nyelvünk nehéz korszakát élte, ő már a Csehország felé száguldó vonatokon ma is élő verseket írt. Nem azért, hogy közölje őket, hiszen nem volt hol, hanem hogy engedelmeskedjen a belső parancsnak, az alkotásvágy törvényének, amely eredendően benne élt. Első versének, melyet az induló Oj Szóban közölt, ezt a címet adta: Anyám hat szava... Első verskötetét Anyám mosolyog címen jelentette meg. Induló költészete az egyszerű és őszinte szépségek jegyében, a gyerekkorból, a dombtetőn a szelekkel dacoló, apró ház világából, a ragaszkodásból és szeretetből nőtt ki, mint azok a nem hivalkodó, egyszerű és szerény virágok, melyeket mégis annyira szeretünk. Versei a mindennapos, létszükségletet jelentő szépséget keresik, az érzések és emberi kapcsolatok melegségét és harmóniáját, amely legjobban kiteljesedve a népben él. A nép, a nemzetiség mindig munkássága előterében állt, a közösségi élet szolgálata adott értelmet Gyurcsó István életének. Kevesen vannak, akiknek a népszolgálat annyira nyilvánvalóan és következetesen vállalt felelősséget jelentett, mint neki. 1961-ben, Hegyeken-völgyeken című riportkönyve végén közölte a meglátogatott községek névsorát, 128 falunevet. Felemelően nagy érzés, csodálat és nagy-nagy tisztelet tölt el, ha arra gondolunk, hogy e szám mögött mennyi ember és név, hány találkozás, baráti szó, megértés és lelki melegség rejtőzik. Valóban az ország volt élettere, ország-világ előtt vállalt otthona, nagy ismeretsége, baráti társasága pedig a nép, a nemzetiség. Ilyen nyitottság és a világot mellre ölelő ' A temetésen elhangzott gyászbeszéd.
