Irodalmi Szemle, 1984

1984/3 - NAPLÓ - Koncsol László: Rousseau és a Pilvax között

császár képzeletét. Vagy talán rossz az, ha pulzusunk egy Ilyen mű megpillantásakor, melynek befejezése oly sok határozottságot és szívós akaratot követelt — a szokottnál hevesebben ver? — és ha az ember e rendkívüli helytől ama szent álomban búcsúzik, hogy munkálkodni akar és valami magasztosat kezdeni? — Felró- hatjuk-e egy ifjú császárnak, ha a régi nemtörődömség és minden előítéletünk elleni utálattal lépett ismét szülőföldjére,

— és érett megfontolás nélkül mindent átalakítani és megújítani akart?”

Nyolc év múlva, 1832. november 3-án Londonban tartózkodott. „Tellfordnál voltam” — rögzítette a Napló ban az angol hídmérnöknél tett látogatását. „Abbington Street 24 a Wesfminster közelében. 76 éves. Egészen süket. Felette vidám. Fütyül vagy dünnyög valamit. Ö: »Mintegy 1200 hidat építettem.« Én: Szeretnénk egyet Magyarországon — körülbelül 1600 láb széleset. Nálunk azt hiszik, nem lehetséges. A jég elviszi a pilléreket — vagy áradást okoz. Mi a véleménye erről? ...” És így tovább, a megbeszélések vázlata a Napló másfél sűrűn nyomtatott oldalán. Tanulságos az egész naplójegyzet, de az eszmecsere első két adata egész lényünkben megráz: Tellford, egyetlen mérnök, 1200 kész hídja, Széchenyi egyetlen tervezett magyarországi hídjával szemben.

Ezek voltak a reformkor nagyon is kézzelfogható indítékai, ez volt a tartalma.

A reformerek nem forradalmárok. A magyar reform hívei féltek a forradalomtól, a kockázattól, a vértől, a Szent Szövetség minden belső mozgalmat lehengerlő katonai erejétől, féltek attól, hogy a forradalom anarchiává züllik szét, s nyomorultul, szégyenletesen elbukik. Alig ismerek megrázóbb magyar olvasmányt Széchenyi több mint ezerötszáz oldalas Naplóiánál. A mű a reformer főúr tartalmas életének, kapcsolatainak, utazásainak, vállalt küldetésének és tetteinek hála, a korszak eleven és mély lélektani hitelű hossz- és keresztmetszetét nyújtja. A lipcsei csatamező emlékeitől a döblingi intézet mindennapjaiig, a híd-eszme (s benne az akadémia-eszme) első fölbukkaná- sától, a híres akadémia jövedelem-meg- ajánlási aktustól a magyar nyelvért, a társnemzetek és nemzetiségek nyelvi jogaiért, a hídért, a hajózásért, a folyók szabályozásáért, a Vaskapuért, az átfogó gazdasági és társadalmi reformokért indított és vívott keserves, sok frontos küzdelmeiig minden eleven, friss, szinte hús- vér nyomot hagyott Naplója lapjain. Met- ternichhel, Wesselényivel, Kossuthtal való kapcsolatai és vitái, háborgó érzelmei, az ellágyulások, a dühök, az imák, az átkok, London, Bukarest és Isztambul, a pozsonyi országgyűlések huzavonái, az Al-Duna vad, betöretlen ősvilága, a nagy reformer hitei és csalódásai, mind ott kavarognak a Napló soraiban, mely a fölemelkedő magyarság első nagy, s talán mirdjárt legnagyobb (tény)regénye.

Széchenyi sem akart forradalmat. Reformjait éppen a forradalom ellen sürgette egyre tébolyítóbb szenvedéllyel. Nemcsak a francia forradalmak, az olasz lázadások, a lengyel szabadságharc, a galíciai lengyel tragédia, az erdélyi román parasztlázadás, valamint a magyar koleralázadás bizonyította véresen és egyre közelebb, hogy az azonos társadalmi helyzetek és folyamatok azonos végkifejlet felé terelgetik az eseményeket, hanem az uralkodó osztályok érdeke is reformokat, társadalmi szerződést sürgetett volna: ilyen értelemben érvelt Széchenyi is a Hitelben, a Világban és a Stádiumban. Az ellenforradalmi hatalom azonban, amely nemcsak reakciós, hanem korrupt is volt, csak egy ostoba,* gyilkos és öngyilkos logikát ismert: az ésszerűség kihívásaira az ellenőrzés, a megfélemlítés, a terror fokozásával válaszolt, s a barátból is áldozatot és ellenséget csinált. Erre már csak a szikra kellett, s bekövetkezett a robbanás. Március 13., Bécs, március 15., Pest és Buda ...

A történelmi időrendet ismerjük: az olaszok, a franciák, a németek után, március 15-én forradalom Bécsben. A szikrát azonban, mégpedig innen, Pozsonyból, Kossuth lőtte át Bécsbe.

A rendszeres bécsi hajójárat, Széchenyi műve, aznap este is kikötött Pozsonyban. Széchenyi is a várakozók között állt, s ezt jegyezte Naplójába: „Én újból az országbírónál és Főhercegnél. — Batthány Lisi- nél is, hol Montenegro a bécsi kraválról — Kissé felnagyítva. — Bécsben megkezdődött. — s nem lehet kiszámítani, most mi történik!!! Gőzhajó-kormányos izgató beszédeket tart. 300—400 fiatalember — »Le a kormánnyal, a judex, tárnok etc. Mind gazemberek. — (Én egészen kimaradok!) Le az aristocratákkal, le minden mágnással.®”

Másnap, március 14-én, ezt látta egyebek között Pozsonyban: „István főherceg